Pintér Béla és Társulata

Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Tündöklő Középszerben játszó, a Magyar Állami Operaháztól Kolozsváron és Miskolcon át a Szegedi Szabadtéri Játékokig tucatnyi színházban fellépő operaénekesnőt, Herczenik Annát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Mondhatnám, hogy a Tündöklő Középszer előtt kifejezetten rám gondolt Béla, de ez nem így van; azzal nyugtatom magam, hogy biztosan azért nem, mert nem tudta egészen konkrétan, hogy miket csinálok. Egyszer csak csörgött a telefon azzal, hogy Béla keres egy operaénekest az egyik darabjába - gondolom, azért jöttem én szóba, mert operaénekes vagyok: annyi zseniális színész van a társulatban, nem hittem, hogy pont engem akarna kipróbálni mellettük egy prózai szerepben. És ki is derült, hogy tényleg kell énekelni is - de nem akarom lelőni a poént azoknak, akik még nem látták az előadást. Mindenesetre a torkomban dobogott a szívem, amikor felhívtak, mert - és ez operaénekesként biztosan istenkáromlás, de - engem soha nem az opera érdekelt. Imádok zenélni, és azt gondolom, van is érzékem hozzá, de az operának mindig a színház-része foglalkoztatott, noha a prózisták mindig azt kritizálják ebben a műfajban, hogy minden, csak nem színház. De én már annak a generációnak vagyok a tagja, akik nagyon is szeretnének hangsúlyt fektetni az operára mint színházra, ahelyett, hogy sakálként üvöltő énekesek művészetének tekintenénk.

A Tündöklő Középszerben Pintér Bélával - Fotók: Dusa Gábor

Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Szamosi Zsófiát, az Árva Csillag, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Félig-meddig véletlenül kerültem bele az Anyám Orrába: már a próbaidőszak közepén tartottak, amikor az egyik szereplő valami oknál fogva kiesett a produkcióból. Én akkor már régóta a Vígszínház tagja voltam; nem tudom, miért pont rám gondolt Béla. Talán számított, hogy jártam az előadásaikra, és szegről-végről ismertük egymást a társulat tagjaival. Azt nem hiszem, hogy ő olyan sok mindenben látott volna. Szerintem a véletlen is közrejátszott abban, hogy az eszébe jutottam, mert abban az időszakban többször is találkoztunk társaságban, és pont szereztem jegyet több előadásukra is - bár akkoriban ezért még nem kellett közelharcot vívni -, sőt, még egy közös barátunk esküvőjén is összefutottunk. És az is egy szempont volt, hogy én értem rá: tudom, hogy előttem másokat is felhívott. Nem vagyok fatalista, de azt gondolom, hogy sorsszerű volt az egész.

Tündöklő Középszer - Fotó: Puskel Zsolt

Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Kéménczy Antalt, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Tündöklő Középszer és a Kaisers TV, Ungarn zeneszerzőjét, a 42. hét zenei vezetőjét, a Korcsula, az Anyám Orra és az Árva Csillag zenészét, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög zenei munkatársát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Még zongora szakos hallgató voltam a Zeneakadémián, amikor 2003-ban felkértek a részvételre a Gyévuska című darabban. Darvas Bence, a kiváló zongorista volt a zeneszerző, de neki ahhoz, hogy meg tudja írni a darabot, muszáj volt otthon lennie - ezért kerestek valakit, aki a próbákon tudott zongorázni. Zöldfülű harmadéves voltam, még sosem dolgoztam színházban. Mély benyomást tett rám a próbafolyamat. Ott találkoztam először ezzel a típusú munkával: azzal, hogy nem zenészeket vagy egy kórus tagjait, hanem színészeket kell megtanítani elénekelni bizonyos dallamokat egy adott idő alatt, mondjuk betanítani tizenöt perc alatt egy négyszólamú átiratot. Ehhez ismernem kell a színészek hangfaját és azt, hogy ki hogyan tud jól megszólalni, és ez alapján kell esetleg átírni vagy áttranszponálni a darabokat. Így tanultam meg a színészekkel való kommunikációt, és ezt azóta is kamatoztatom: máshogy kell zenei kérdésekkel foglalkozni egy színművésszel, és máshogy egy zenésszel vagy énekkari művészével.

A Korcsulában Quitt Lászlóval - Fotó: Dusa Gábor

Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Quitt Lászlót, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra, a Korcsula, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és A 42. hét színészét, az Árva Csillag zenészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Szinte teljesen véletlenszerűen. Azelőtt én tíz évig színházban sem voltam, még anno a diákszínjátszó csoportba sem mertem jelentkezni, mert kicsi voltam, ezért gátlásos és lámpalázas. De húsz évvel később többször részt vettem az IDMC (Nemzetközi Tánc-és Mozgásközpont) kurzusain a Szkéné színháztermében. Az egyik ilyen alkalom után betévedtem a Szkénébe a Hófehérke című előadásra, mert egy ismerősöm játszott benne. Észrevettem a színpadon egy számomra ismeretlen figurát, aki fehér lepelben volt, és akiről nem tudtam levenni a tekintetemet; úgy telt el egy óra, hogy guvadt szemmel őt bámultam. Odabent tök sötét volt, úgyhogy csak utána, kint néztem meg, hogy mi volt ez: Hófehérkét Pintér Béla játszotta. Na, mondom, erre kíváncsi vagyok. Kinyitottam a Pesti Műsort, amiben azt írták, hogy Pintér Béla és Társulata játssza a Kórház-Bakonyt. Eljöttem rá, és egyik gyomrost kaptam a másik után, azt sem tudtam, hol vagyok. Gondoltam, frappáns improvizáció volt, az ilyen egyszer összejöhet, de másnap újra játsszák, nekem meg nincs dolgom, eljövök megnézni. Az igazi gyomros csak akkor következett: borzasztó súlyként nehezedett rám, hogy mintha dèja vu-érzésem lenne, tizedmásodperc pontossággal ugyanazt látom és hallom; el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges. Két nap múlva A Sehova Kapuja ment. Ott azt éreztem, hogy személyesen nekem játszanak, öt perc után elfelejtettem, hogy színházban vagyok. Már majdnem negyven éves voltam, mégis azt hittem, hogy ezek itt összeszövetkeztek ellenem, hogy leleplezzenek, és azt a figurát helyettem tették oda, hogy én rádöbbenjek valamire. Ködbe burkolózott az egész életem. Kilenc éves koromban éreztem ilyet utoljára, amikor a szüleim ártatlanul elvittek a Fészek Klubba Latinovits Zoltán Karinthy-estjére: az Egy nőt szeretni alatt éltem át ezt a rettenetes, szégyenteljes érzést, hogy most engem lelepleznek - akkor egyszerre két osztálytársnőmbe voltam szerelmes.

Anyám Orra - Fotók: Dusa Gábor

Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Roszik Hellával, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, A Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, A 42. hét és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Egyetemista voltam Ascher Tamás és Novák Eszter zenés színész osztályában, amikor meghívták Bélát, hogy dolgozzon velünk. Úgyhogy megírta nekünk a Korcsulát. Egészen gyorsan meglátta rajtunk, hogy ki micsoda: két, vagy talán csak egyetlen egy találkozás kellett hozzá az osztállyal, és másnap hozta is mindenkinek a szöveget, mi pedig magunkra és egymásra ismertünk benne. Nagyon jó volt a közös munka. Így találkoztunk először, aztán egyszer csak megkérdezett, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni - és volt kedvem. Nem tudom, miért pont engem keresett meg, ezt nem beszéltük meg; csak annyit mondott, hogy szeretne velem dolgozni. Az talán egy piros pontot jelentett, hogy korábban helyettesítenie kellett valakinek az Anyám Orrában Enyedi Évit. Engem kért meg, és sikerült is egy este alatt beugranom, bár tele voltam rettegéssel. De sikerült, le is ment két előadás. Ez után hívott. És biztosan az is számított, hogy zenész vagyok, hegedültem. Vagy csak nem volt olyan alkatú színésze, mint amilyen én vagyok.

Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög - Fotók: Dusa Gábor