Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Stefanovics Angélát, a Kaisers TV, Ungarn, A 42.hét és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Az egyetem után a Budapesti Kamaraszínházhoz szerződtem, de már az iskola alatt is jártam Pintér Béla-előadásokra, és mivel valamennyire én is működtem az alternatív szcénában – Végh Zsolttal és Kálmánchelyi Zolival –, néha össze is futottunk velük fesztiválokon; olyan is volt, hogy egy kapolcsi parasztház egy szobájába sodort néhányukkal bennünket az élet. Aztán amikor Enyedi Évi terhes lett, Béla az ő szerepére hívott Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördögbe. Nagyon örültem a megkeresésnek, és szerintem az egy jó találkozás is volt: azt éreztem, hogy Béla sem csalódott bennem, és hozzám is közel áll az ő gondolkodásmódja. És jól éreztem magam a csapatban – pont akkor mentek Brüsszelbe, így rögtön egy turnéba csöppentem bele. Aztán jött egy nagyobb szünet; közben azért meg-megkerestem Bélát azzal, hogy számíthat rám, ha netán egy olyan darabot írna, amiben nekem is lenne szerepem. Többször elmondta, hogy ő is gondolkodik bennem. Három éve, amikor el akartam jönni a Kamaraszínházból, a szerződtetési tárgyalások előtt megkérdeztem, tud-e valamit ajánlani. Azt mondta, hogy igen, számít rám az új darabjában. Azóta már a Titkaink a harmadik bemutatóm. Jó barátságokat kötöttem a társulati tagokkal – pont a múltkor beszélgettem erről Bélával: tulajdonképpen már én is tagnak nevezhetem magamat –, és a munkát is élvezem.

Titkaink - Fotó: Puskel Zsolt

Mi változott azóta?

Béla először a Kaisers TV, Ungarnba hívott; az egy nagyon nehéz szülés volt, tán még egy olyan pont is volt, amikor abban is kételkedett, hogy hogyan lesz ebből bemutató. Aztán egyik napról a másikra, mint egy szikra, kipattant az agyából a megoldás a problémára, és onnantól már pörögtek az események. Aztán A 42. hétben nem én játszottam volna ezt a szerepet, hanem Szamosi Zsófi, de úgy alakult, hogy ő mégsem tudta elvállalni. Ezért az egy másfajta munka volt, mert nem az elejétől fogva vettem részt a folyamatban – ami Bélánál úgy megy, hogy először olyan tizenöt oldalnyi szöveget hoz, aztán azt írja át vagy tovább –, hanem egy kész darabot adtak a kezembe, és azzal próbáltam három-négy hetet. Ez egy kis könnyebbséget jelentett. A Titkainkkal viszont már úgy kezdtem én is dolgozni a nyár elején, ahogyan azt Bélával szokás. Ekkor éreztem azt a leginkább, hogy én is – talán mondhatom így – alkotótárs vagyok; már sokkal magabiztosabban tudtam hozzászólni a darabbal, előadással kapcsolatos kérdésekhez. Akkor éreztem azt először, hogy otthon vagyok. Persze adódtak nehézségek: abban az előadásban énekelnem kell, ami nem az erősségem, és jobban is kellett volna mennie a próbák során – de talán ez a végeredményen nem látszik. Az egyik leghálásabb szerep egy színésznőnek, ha – mint én a Titkainkban – egy kisfiút és egy dívát is eljátszhat. Egy szélsőséges, az általában játszottól ennyire távol álló szerepben mindig nagyon jó működni.

Milyen szerinted a jó színház?

Ez nehéz kérdés: vettem már részt olyan produkcióban, amit jó volt próbálni, ami belülről nagyon jónak tűnt, és amitől sokat kaptam – de valahogy a végeredmény nem ezt tükrözte, a nézők nem feltétlenül kaptak tőle ugyannyit. Gondolom, az igazán jó színház az lehet, ha a nézők valami többel jönnek ki a színházból, mint amivel beültek – lehet, hogy mégis ennyire egyszerű a válasz? Ennek az eddigi tapasztalataim alapján a szerencsés csillagzat lehet a titka: jó emberek jó állapotban, jókor, jó helyen vannak. Hosszú távon pedig ha az ember keményen dolgozik, és minél jobban próbálja elvégezni a feladatát, akkor abból nem jöhet ki olyan nagy hiba.

Mucsi Zoltánnal a Kaisers TV, Ungarnban - Fotó: Koncz Zsuzsa

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Talán az az egyik kulcsa, hogy Béla az ő sajátos színházi nyelvén mindig kisemberekről beszél, amitől az egész eléggé szívhez szóló lesz: mi, nézők, akik valahol szintén kisemberek vagyunk, a saját problémáinkat látjuk meg az előadásaiban. A Titkainkban is olyan módon nyúl az ügynökkérdés és a kommunizmus témájához, ahogyan eddig szerintem még senki: egy táncház életén keresztül mutatja be a kisemberek problémáit, és ezt szövi át a kor a maga sajátosságaival. És nem foglal állást, nem mondja meg, kinek az oldalára kell állni, csak megmutatja, hogyan éltünk abban az időszakban. Hasonló az én kedvencem, A Sütemények Királynője is, a maga gyerekkoron átszőtt, szívbe markoló történetével.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Ha nem a munkára gondolok, akkor rengeteg olyan élményt tudnék mondani, ami a többiekkel kovácsolt össze. Nemrég Temesváron játszottuk a Kaisers TV, Ungarn-t, ami után volt egy hatalmas buli. Ennek a tetőpontján – akkor már nem voltam szomjas – népdalokat énekeltünk, és Béla különböző agyament témákat dobott fel nekem, hogy azokról énekeljek; olyasmiket, mint hogy kutyát ettek csütörtökön Óbudán, vagy hogy lezárták az Árpád-hidat. Nagyon jól éreztük magunkat.