Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Tündöklő Középszerben játszó, a Magyar Állami Operaháztól Kolozsváron és Miskolcon át a Szegedi Szabadtéri Játékokig tucatnyi színházban fellépő operaénekesnőt, Herczenik Annát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Mondhatnám, hogy a Tündöklő Középszer előtt kifejezetten rám gondolt Béla, de ez nem így van; azzal nyugtatom magam, hogy biztosan azért nem, mert nem tudta egészen konkrétan, hogy miket csinálok. Egyszer csak csörgött a telefon azzal, hogy Béla keres egy operaénekest az egyik darabjába – gondolom, azért jöttem én szóba, mert operaénekes vagyok: annyi zseniális színész van a társulatban, nem hittem, hogy pont engem akarna kipróbálni mellettük egy prózai szerepben. És ki is derült, hogy tényleg kell énekelni is – de nem akarom lelőni a poént azoknak, akik még nem látták az előadást. Mindenesetre a torkomban dobogott a szívem, amikor felhívtak, mert – és ez operaénekesként biztosan istenkáromlás, de – engem soha nem az opera érdekelt. Imádok zenélni, és azt gondolom, van is érzékem hozzá, de az operának mindig a színház-része foglalkoztatott, noha a prózisták mindig azt kritizálják ebben a műfajban, hogy minden, csak nem színház. De én már annak a generációnak vagyok a tagja, akik nagyon is szeretnének hangsúlyt fektetni az operára mint színházra, ahelyett, hogy sakálként üvöltő énekesek művészetének tekintenénk.

A Tündöklő Középszerben Pintér Bélával – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Operaénekesként sajnálatos módon egyre kevesebbet éneklek; ez valószínűleg egy átmeneti állapot, és egyszer majd érdekes lesz összerakni, hogy miért van ez így. Mostanában sok olyan szerepet játszom kisebb színházakban, ahol beszélnem kell. A Tündöklő Középszer óta pont a prózai megszólalás minősége és helye változott meg a fejemben: operaénekeseket nem nagyon szoktak prózai feladatokra felkérni, mert valahogy egészen máshol helyezkedik el bennünk a hangunk. És ez bennem megváltozott, mert mindig a fülemben cseng, hogy mit mondana erre Béla: hogyan mondjam ezt vagy azt, hogyan legyek őszinte. És ez még akkor is így van, ha nincs lehetőségem úgy játszani, mert mondjuk egy mesedarabról van szó. Pedig korábban még azon is izgulni kellett, hogy egyáltalán memorizálni tudok-e egy prózai szöveget, hiszen az nem olyan, mint egy nettó három órás énekelnivaló, ami a mai tapasztalatommal szinte már magától megragad a fejemben. Úgyhogy azt is lehet mondani, hogy azóta máshogy játszom. Nagyon nagy találkozás volt ez nekem – remélem, Béla sem mondana mást.

Milyen szerinted a jó színház?

Ez megfogalmazhatatlan, mert nézőként csak azt érzem, hogy most sírni kell, most meg kacagni, most pedig feláll a szőr a karomon. Én csak a hatással tudok foglalkozni: az a jó, amikor azt érzem, hogy semmi nem zavar, amikor teljesen át tudom adni magam. Számomra akkor jön el a katarzis, amikor óhatatlanul elkezdenek potyogni a könnyeim, és ez teljesen befolyásolhatatlan. Nekem ez a jó színház, és ebbe nagyon sok minden belefér. Vicceset mondok: még egy Csárdáskirálynőtől is libabőrös lehet az ember, de én a Kékszakállú herceg várában a negyedik ajtónál is mindig zokogok.

Tündöklő Középszer

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Ugyanettől, és attól, hogy nem akar semmit sem a számba rágni, hanem olyan szituációkat teremt, amiket nyitva hagy, de te úgy érzed, hogy neked megvan a te saját befejezésed, a saját válaszod, a saját konklúziód – és ez lehet, hogy mindenkinek teljesen más. Ha opera volna, a Tündöklő Középszer legvégén Pincér Gézának és a szegény Jucikának – akit én játszom – lenne egy nagy bosszú-duettje, amiben vagy Géza döfne le engem, vagy én szúrnám magam hasba, és utána énekelnék még huszonnyolc percig. Úgy érne véget, hogy még véletlenül se hagyjunk nyitva egy kérdést sem – Bélánál viszont az a szituáció, hogy nélkülem is megy tovább az élet. Nyitott kérdés marad, hogy az én életem hogyan folytatódik a nagy megalázás után, és nem is lenne szabad megmondani rá a választ. Ezt imádom benne.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Én magammal szemben vagyok a legkritikusabb: nem bírom visszahallgatni a felvételeimet, és nem tudok megnézni egy operafelvételt, ha én játszom benne. De amikor ezekkel az emberekkel állok egy színpadon, egyszerűen azt érzem, hogy jó vagyok, és beleillek a csapatba, vagy legalábbis nem vet ki magából a társulat. Ilyen kevés prózai tapasztalattal ez a legnagyobb öröm. Megfizethetetlen, hogy belekóstolhattam ebbe.