Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban A 42. hétben és a Kaisers TV, Ungarn-ban játszó Hajdú Rozit, több előadás rendezőasszisztensét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Abszolút más területre, gyógytornász és humánkineziológia szakra jártam az egyetemen, de a színház iránti szeretet erős maradt bennem, ezért közben a Kolibri Színházban voltam stúdiós. Innen ismertem Tóth Józsefet, aki öt évvel ezelőtt szólt nekem, hogy megüresedett egy hely Béla mellett. Persze nem véletlenül nekem mondta: tudta, hogy mennyire szerelmes vagyok Pintér Béla színházába. Úgyhogy örömmel elvállaltam, és be is teljesült ez a „szerelem” abban az értelemben, hogy azóta is tart és magas hőfokon működik ez a munkakapcsolat. Hamar összecsiszolódtunk – remélem, ő is így gondolja –; nagyon bírom Béla munkafolyamatait minden előnyével és hátrányával együtt.

A 42. hét - Fotó: Deák Vera

Mi változott azóta?

A megismerés elmélyülésén kívül az mindenképpen nagy változás, hogy azóta két előadásban is játszom; ez motivál és energiával tölt fel. Most már nem is izgulom szét magamat annyira, egyre magabiztosabb vagyok – persze azért nem arról van szó, hogy rutinból  csinálnám; nem is hiszem, hogy valaha eljön ez az állapot. Ha este olyan előadás van, amiben játszom, akkor – nem tudom megmagyarázni, de – máshogy kelek fel reggel. Nagyon szerencsésnek érzem magam a munkám miatt: úgy érzem, valóban dolgozom, és ez kiváltságos állapot. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ez örökké így marad-e, de ezzel majd akkor foglalkozom, ha már nem ilyen energiákkal tudok részt venni a munkában.

Milyen szerinted a jó színház?

A jó színházra nincs recept, az egy titok, ami után minden színházi alkotó kutat. Én azt várom egy jó előadástól, hogy valahogyan megérintsen; hogy amikor kijövök róla, ne az legyen az első gondolatom, vajon elérem-e még az utolsó metrót, vagy hogy holnap be kell fizetni a csekket. Gondolkodtasson el, foglalkoztasson, jusson eszembe akár még másnap is; ha nincs is az előadáshoz személyes kötődésem, valami találjon el benne. Ahogyan az évek alatt egyre több mindent látok, tudom, hogy ez nem gyakori állapot. Jó előadást csinálni nagyon nehéz, sok dolognak kell összeállnia, a színészek egymáshoz való viszonyától, motiváltságától kezdve az anyag erősségén át addig, hogy a rendező hogyan közelít a darabhoz egy egészen újszerű formával vagy koncepcióval.

A Kaisers TV, Ungarnban Friedenthal Zoltánnal és Enyedi Évával - Fotó: Czitrovszky Balázs

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Először a Parasztoperát láttam tőle, ezen keresztül szerettem bele a színházába, és azóta is azt keresem és találom meg az előadásaiban, ami abban is megvolt: hogy nagyon pontosan reagál olyan problémákra, amelyek körülvesznek bennünket. Szerintem általában is feladata a színháznak, hogy aktuális problémákat feszegessen, és ezt többen meg is teszik, de ezt sok helyen túl direktnek érzem. Béla egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy ebben nagyon finom eszközöket használ.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Inkább érzések jutnak eszembe, együttlétekről a turnékról, amikor csak úgy hülyéskedünk, mert jó velük lenni, és jó ebben az érzésben fürdőzni. Habár a legmaradandóbb eset talán az volt, amikor az egyik A Tündöklő Középszer előtt baleset ért egy szereplőt, és be kellett ugranom helyette – de ez az előadás kezdete előtt úgy tíz perccel dőlt el. Nem is emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy vállalom, csak arra eszméltem hogy már csinálom – lehet, hogy jobb is volt ez így. Nem voltam utána elájulva magamtól: csak rendben lement az előadás anélkül, hogy elmaradt volna, de így is nagyon maradandó élmény volt.