Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban A Sehova Kapujába és a Gyévuskába is beugró Friedenthal Zoltánt, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, A Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn, A 42. hét és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Ascher Tamás és Novák Eszter osztályába jártam az egyetemen. Amikor azt mondták, hogy Pintér Béla fog nekünk egy kurzust tartani, nekem fogalmam sem volt róla, hogy ő kicsoda. Életemben nem hallottam róla, legfeljebb a Pesti Estben láttam néha pici ajánlókat az előadásairól. Eszter javasolta, hogy a „szüzeknek” azért jó volna egy kicsit képbe kerülniük vele kapcsolatban, úgyhogy elmentünk, és megnéztük az Anyám Orrát. Olyan zsigeri élmény volt, amilyet addig nem tapasztaltam színházban, pedig elég gyakran jártam. Ez az új hang, számomra újfajta színpadi történetszövés és a színészi játék élesztő és ébresztő hatással volt rám; akkor épp egy kedvtelenebb időszakomat éltem, de ez a találkozás hál’ istennek kirobbantott ebből az állapotból. Elkezdtük próbálni az osztállyal a Korcsula című előadást – mielőtt Béla a saját társulatával is nekiállt volna –, és a munkafolyamat is teljesen elütött attól, mint amit addig az egyetemen tapasztaltam. Azelőtt általában hosszasan merengtünk azon, hogy a darabban ki mire gondol, megrágtuk, mi miért történik – ehelyett megérkezett Béla egy kilencvenöt százalékig tökéletesen kész tervrajzzal a fejében. Eleinte nem is értettem: ezt így is lehet? De kiderült, hogy lehet, és nagyon jól működik. Lement a vizsga, szerintem jól is sikerült.

Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög - Fotó: Dusa Gábor

Aztán egyszer, amikor épp elég rossz hangulat uralkodott az osztályban – mivel nem sokunknak volt ajánlata a jövőre nézve –, az egyik vizsgaelőadás próbaszünetében odajött hozzám Radnay Csilla, és átadta a telefonját azzal, hogy Pintér Béla szeretne velem beszélni. Kérte, hogy találkozzunk, mert a következő előadásában, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördögben szeretne velem dolgozni – így kezdődött. Csak évekkel később mondta el, hogy azért hívott, mert tetszett a hozzáállásom a próbák alatt. De valószínűleg az is közrejátszott, hogy az Anyám Orra után elkezdtem az előadásaikra járni, és utána többször leültünk beszélgetni is. Az egyik ilyen alkalommal búsongtam neki arról, hogy nem látom, hová is tudnék vagy szeretnék továbbmenni az egyetemről. Nem tudom, hogy konkrétan elhangzott-e az, hogy „Béla, alkalmazz engem! Itt akarok dolgozni, nem érted!?”, de burkoltan azért utaltam rá, hogy ide szívesen jönnék.

Mi változott azóta?

Biztonság-érzetet, magabiztosságot adott a vele való munka. Alapvetően elég zárkózott ember vagyok, és ez az egyetemen is problémát okozott olykor: nehéz volt beindítani, gyakran csak pöfögtem, mint egy ezeréves Skoda, így nem tudtam a mondanivalómat olyan formában közölni, ami a színházban – vagy bárhol máshol – érdekes lehet. De Bélánál olyan elementáris energiával működtek a színészek, hogy már Az Őrült, az Orvos… próbafolyamata alatt sikerült átbillennem: elvesztettem azokat a gátlásokat, amelyek akadályoztak a bátrabb közlésben. Eleinte persze nagyon pontosan és szigorúan próbáltam követni Béla utasításait – ez azóta sem változott –, de most már félszavakból is értjük egymást, ő pedig nagyobb teret enged az adott szerep megformálásában.

Milyen szerinted a jó színház?

A színház akkor jó, ha hat. Ha olyan csendek van benne, amiket harapni, morzsolni lehet. Ha fizikai élményt nyújt. Ha megragad, és nem ereszt el. Ha semmi másra nem enged figyelnem, és nem azon gondolkodom, hogy több pirospaprikát kellett volna tennem a harcsapaprikásba tegnap este. Ehhez nagyon pontosan kell tudni, hogy mit akar mondani az ember, és azt minél plasztikusabban, „egyenesebben” kell közölni. Fontos a zene is: az minden előadásnak jót tesz, főleg ha okosan és dramaturgiailag pontosan van felépítve. És persze nem elhanyagolható, hogy az ember olyan hátországgal dolgozhasson, mint mi a Szkénében.

A Titkainkban Pintér Bélával - Fotó: Cserepes Tünde

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Elsősorban a daraboktól, amiket Béla megír, és amelyekben olyan pontos rajzot fest rólunk, ami mellett nemigen lehet elsétálni – vagy legalábbis nem érdemes. Fontos a néző hideg és meleg vízbe való mártogatása, és ennek a pontosan felépített ritmusa – szerintem ez mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy egyedi és jó pillanatok szülessenek. Ez a szövegekre is vonatkozik, ahol költői pillanatok keverednek olykor a legalpáribb utcasarki  mocsokkal. Mint amikor az ember a kilencven fokos gőzkamrából beül a tízfokos medencébe: egyszerre gerincbe maróan fájdalmas és euforikus.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Az egyik  ilyen a kezdet: sokszor voltam motiválatlan az egyetemen, de akkor, amikor megszólalt a telefon, tényleg azt gondoltam, hogy elmegyek mondjuk Angliába, és egy raktárban fogok targoncát vezetni, vagy egy konyhán mosogatni – egy ilyen pillanatban ért az ajánlat. De kiemelhetném az utazásokat is: hál’ istennek sok meghívást kapott és kap a társulat külföldre is, így rengeteg olyan helyen jártam – nem is akármilyen társaságban –, ahová egyébként valószínűleg soha nem jutottam volna el. Ezek mindegyike felejthetetlen élmény.