Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Roszik Hellával, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, A Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, A 42. hét és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Egyetemista voltam Ascher Tamás és Novák Eszter zenés színész osztályában, amikor meghívták Bélát, hogy dolgozzon velünk. Úgyhogy megírta nekünk a Korcsulát. Egészen gyorsan meglátta rajtunk, hogy ki micsoda: két, vagy talán csak egyetlen egy találkozás kellett hozzá az osztállyal, és másnap hozta is mindenkinek a szöveget, mi pedig magunkra és egymásra ismertünk benne. Nagyon jó volt a közös munka. Így találkoztunk először, aztán egyszer csak megkérdezett, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni – és volt kedvem. Nem tudom, miért pont engem keresett meg, ezt nem beszéltük meg; csak annyit mondott, hogy szeretne velem dolgozni. Az talán egy piros pontot jelentett, hogy korábban helyettesítenie kellett valakinek az Anyám Orrában Enyedi Évit. Engem kért meg, és sikerült is egy este alatt beugranom, bár tele voltam rettegéssel. De sikerült, le is ment két előadás. Ez után hívott. És biztosan az is számított, hogy zenész vagyok, hegedültem. Vagy csak nem volt olyan alkatú színésze, mint amilyen én vagyok.

Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Én már egy változó folyamatba kerültem bele: azóta jöttek új emberek, egyre mobilisabb a társulat. Az én karrieremben is elég sok minden változott: 2009-ben volt egy balesetem; azóta hol játszottam, hol nem – de az szép volt, hogy Béla végig dolgoztatott a lábadozás alatt is; a pályán maradtam. Szakmai szempontból pedig az változott, hogy a drámák írása közben Béla egyre többet beszél a színészekkel arról, hogy mi és hogyan történjen. A vége persze az lesz, amit ő mond, de közben van egy kis mozgás, mert már nem az van, hogy bejön a próbára, és megmondja, mi legyen, hanem beszélget velünk róla.

Milyen szerinted a jó színház?

Miközben nézem, nem unatkozom. Nem tudom előre, hogy mi fog történni. És az emberekkel tényleg történik valami benne. Ha profikat látok, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És ha emellett esetleg meg is tud hatni a színház. Ehhez muszáj, hogy kapcsolódjon személyesen hozzám is – hiszen az vagyok, amit érzek.

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Nem tartom dolgomnak, hogy ítélkezzek. Amikor még nem voltam tagja a társulatnak, csak néztem az előadásaikat, és teljesen le voltam nyűgözve. De abban a pillanatban, hogy bekerültem, máris tele voltam kritikával, mert elkezdtem magamat nézni. Belülről máshogy lát az ember; mindenről tudom, hogy mit szeretnénk elérni vele: itt azt akarjuk, hogy nevessetek, itt azt, hogy ne, itt pedig azt, hogy ijedjetek meg, és azt nézem, hogy így tesztek-e. Béla olyan emberekkel dolgozik, akik megcsinálják, amit kér, és ő nagyon tudja, hogy kitől mit kell kérni, vagy ha arról van szó, azt is, hogy azt hogyan kell kérni. Béla színháza attól jó, hogy akármi is történik, akármilyenek is a körülmények, az utolsó pillanatban mindenki arra megy rá, hogy az adott este egy jó futam legyen. Mindenki a legjobbra törekszik akkor is, ha negyven fokban kell kétszer lejátszani egy előadást úgy, hogy megfulladunk közben – akkor is mindenki azt akarja, hogy jó legyen. Mint a sportolók: amikor odaállnak a rajthoz, akkor akármi is van, a legjobban szeretnék végigcsinálni. És Béla nagyon sok dologról hasonlóan gondolkodik, mint én – vagy én gondolkodom hasonlóan, mint ő.

Pintér Bélával A Tündöklő Középszerben

Az első előadás, amit láttam, és ami teljesen lenyűgözött, A Sütemények Királynője volt: nagyon pontosan beszélt olyan egyszerű, emberközeli életproblémákról, amik fontosak voltak nekem. Aztán később vetekedett ezzel az élménnyel a Gyévuska, de az Anyám Orrát is láttam azelőtt, hogy beugrottam volna. Aztán elkészült A Démon Gyermekei is, amit nagyon jónak találok: abban rengeteg időm van figyelni, és észrevenni, mitől olyan elképesztő. Az az előadás az Amerikai pszicho című film jó változata, tele egészen példás pillanatokkal.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Mindig az éppen aktuális „leg”-re emlékszem. Most éppen arra, ahogyan látom, hogyan fejlődik, változik egy-egy előadás: bár nagyon szigorú ritmusuk, koreográfiájuk van, ha egy előadás már nem ugyanúgy indul, ahogyan először, akkor ezen a másmilyen íven mindenki nagyon szépen együtt tud menni, és így ugyanolyan marad a ritmus is. Számomra azok a „leg”-ek, amikor ezen az erős szabályozottságon belül is meg tudnak lepni.