Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Kéménczy Antalt, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Tündöklő Középszer és a Kaisers TV, Ungarn zeneszerzőjét, a 42. hét zenei vezetőjét, a Korcsula, az Anyám Orra és az Árva Csillag zenészét, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög zenei munkatársát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Még zongora szakos hallgató voltam a Zeneakadémián, amikor 2003-ban felkértek a részvételre a Gyévuska című darabban. Darvas Bence, a kiváló zongorista volt a zeneszerző, de neki ahhoz, hogy meg tudja írni a darabot, muszáj volt otthon lennie – ezért kerestek valakit, aki a próbákon tudott zongorázni. Zöldfülű harmadéves voltam, még sosem dolgoztam színházban. Mély benyomást tett rám a próbafolyamat. Ott találkoztam először ezzel a típusú munkával: azzal, hogy nem zenészeket vagy egy kórus tagjait, hanem színészeket kell megtanítani elénekelni bizonyos dallamokat egy adott idő alatt, mondjuk betanítani tizenöt perc alatt egy négyszólamú átiratot. Ehhez ismernem kell a színészek hangfaját és azt, hogy ki hogyan tud jól megszólalni, és ez alapján kell esetleg átírni vagy áttranszponálni a darabokat. Így tanultam meg a színészekkel való kommunikációt, és ezt azóta is kamatoztatom: máshogy kell zenei kérdésekkel foglalkozni egy színművésszel, és máshogy egy zenésszel vagy énekkari művészével.

A Korcsulában Quitt Lászlóval – Fotó: Dusa Gábor

A későbbiek során több szerepet kaptam Bélától: bizonyos előadásoknak én lettem a zenei vezetője, azaz az ő elképzelései alapján próbálom összeállítani az abban elhangzó zenéket. Nehezebb feladat, ha meglévő műveket kell áthangszerelnem egy kisebb zenekarra – ez is mérföldkő volt az életemben. Sok olyan dolog van, amivel először Bélánál találkoztam. A Korcsulában még szerepet is írt nekem: egy Zlatko nevű fiút – használjuk azt a szót, hogy – alakítok. Van is pár horvát mondatom, és végig ott ülök a színpad közepén egy szintetizátor mögött, pedig, ahogy a darabban is elmondom, „én orgonaművész vagyok”. És ez valóban így van az életben is: Béla sok olyan elemet épít be az előadásaiba, amit tőlünk hall, ez is egy ilyen sztori. Egyszer tényleg felkiáltottam, hogy „de hát én nem szintis vagyok, hanem orgonaművész” – ő pedig ezt aztán beleírta a darabba. Én a színházi előadások előtt nem szoktam izgulni, legfeljebb ha egy koncerten adok elő egyedül egy zongora- vagy orgonaművet – de ha úgy kell hallgatnom a végszavakat, hogy utána nem egy akkordot ütök le, hanem szövegem is van, akkor mégis izgulok, hogy hogyan fog sikerülni. És nagyon kritikus vagyok magammal szemben, mert Béla is az a színészeivel, én pedig tudom, hogy nem úgy mondom azokat a mondatokat, mint egy színész.

Mi változott azóta?

Ha az ember, mint én, komolyzenészként kerül ki a Zeneakadémiáról, az az első és legfontosabb vágya, hogy világjáró zongorista lehessen – és ez az esetek 99 százalékában nem szokott összejönni. Ilyenkor kezd el a zenész másféle munkakörben elhelyezkedni. Ez lehet a tanítás, a zenekari, a korrepetitori, vagy legjobb esetben a színházi munka. Én nagyon örültem, hogy Bélánál kezdődött a pályám; rengeteg tanultam az elmúlt tíz év alatt. Ma már sok helyen dolgozom, de fontos volt, hogy megismertem Bélát, hogy láttam, milyen művelt nem csak a rendezéssel kapcsolatban, hanem zeneileg is: tudott olyan instrukciókat mondani, amik teljesen újak, izgalmasak voltak számomra. Ma már játszom olyan, könnyedebb műfajú előadásokban, ahol teljesen szabad kezet kapok, de Bélának mindig megvolt a saját ötlete. Sok olyasmit tanultam tőle mint rendezőtől, amik a későbbi pályámon is fontosak voltak. Mondok egy példát: a színházban néha lavinaszerű folyamatot indít el, ha egy színész hibázik, de Béla ilyenkor annyit mond, hogy szívjuk fel magunkat, most megvolt ez a hiba, de többnek nem szabad lennie. És ez így van a zenében is. Egyszer Csajkovszkij D-moll zongoraversenyét játszva nem jutott eszembe egy rész. Akkor ugyanez játszódott le bennem: valahogy tovább kell menni, és nem szabad, hogy ez a kis megbotlás befolyásolja a koncentrációmat. Vagy egy másik példa: nem mondom, hogy Béla munkamániás, de nagyon szeret dolgozni, próbálni, és ilyenkor azt akarja, hogy mindenki száz százalékosan ott legyen, ne rágózzon, ne olvasson közben. Ezt most már én is megkövetelem a velem dolgozó zenészektől, és így tényleg kevesebb próbával tudjuk összehozni, amit szeretnénk.

Milyen szerinted a jó színház?

Béla elég magasra helyezte a lécet; már vannak elvárasaim a színészi teljesítményt, a szerepformálást, a rendező ötleteinek megvalósítását tekintve. Azt várom egy előadástól, hogy szórakoztasson, kössön le, ne legyenek benne üresjáratok, és legyen benne valami, ami elgondolkodtat, amiről egész este lehet beszélgetni. Ha pedig zenés darabról van szó, akkor a zene valóban az atmoszférát vagy az adott szituációt erősítse. Vannak bizonyos drámai elemek, amiket rendszeresen használnak a zeneszerzők és a színdarabírók, például egy operettben sokszor fordul elő, hogy a főszereplő, mielőtt meghal, még négy-öt percig énekel. Hát Béla keze alatt ez biztosan nem így lenne.

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Elgondolkoztat, a különböző karakterek fejlődése vagy a drámai szituációk révén eljuttat valahonnan valahová, hogy valóban történjen velünk valami, és végül létrejöjjön a katarzis-élmény. Szerintem ez az összes Pintér Béla-előadásban megvan azzal együtt, hogy mindegyik tartalmaz komikus vagy tragikomikus elemeket is, ami könnyebben fogyaszthatóvá teszi mindezeket. A drámák izgalmasan, meglepően, előre ki nem számíthatóan vannak felépítve, hogy sokszor azt sem tudjuk, melyik irányba viszi tovább Béla a cselekményt. Túl azon, hogy majdnem mindegyik előadást egyformán szeretem, nekem azok a legkedvesebbek, amelyekben több mindent mutathatok meg. A Tündöklő Középszer és a Kaisers TV, Ungarn azért nőttek nagyon a szívemhez, mert azokban nem szintetizátoron, hanem akusztikus zongorán kell játszanom, és ez bizony nehéz feladat. Jó érzéssel tölt el, amikor ezekre készülök.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Pozitív értelemben az, hogy rengeteget tanultam – de ezek a két-három hónapig tartó próbafolyamatok emellett össze is kovácsolják a társaságot; sokszor ültünk le beszélgetni a próbák után. Épp ez az egyik szívfájdalmam: mióta megházasodtam, elég messze, Fóton lakom, így azóta egy-egy hosszú nap után már nem tudok ott maradni, nem tudok ugyanannyira részt venni a társulat életében, mint azelőtt, pedig sokszor fontos dolgokat beszélnek meg ilyenkor, és Béla is úgy tud dolgozni, ha a csapat összetartó. Máskülönben minden, ami rossz élményem lehetett volna, az is a pozitív hatás érdekében történt: attól például eléggé elkeseredtem, amikor sok éjszakámat rááldozva meghangszereltem egy komplett tételt, ami végül nem tudott belekerülni az előadásba, pedig a zene tetszett Bélának. De ez is azért történt így, hogy az előadás sikeres legyen; Béla jól látja az arányokat, hogy miből mennyi kell. És abból ott nem kellett annyi.