Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Szamosi Zsófiát, az Árva Csillag, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Félig-meddig véletlenül kerültem bele az Anyám Orrába: már a próbaidőszak közepén tartottak, amikor az egyik szereplő valami oknál fogva kiesett a produkcióból. Én akkor már régóta a Vígszínház tagja voltam; nem tudom, miért pont rám gondolt Béla. Talán számított, hogy jártam az előadásaikra, és szegről-végről ismertük egymást a társulat tagjaival. Azt nem hiszem, hogy ő olyan sok mindenben látott volna. Szerintem a véletlen is közrejátszott abban, hogy az eszébe jutottam, mert abban az időszakban többször is találkoztunk társaságban, és pont szereztem jegyet több előadásukra is – bár akkoriban ezért még nem kellett közelharcot vívni –, sőt, még egy közös barátunk esküvőjén is összefutottunk. És az is egy szempont volt, hogy én értem rá: tudom, hogy előttem másokat is felhívott. Nem vagyok fatalista, de azt gondolom, hogy sorsszerű volt az egész.

Tündöklő Középszer – Fotó: Puskel Zsolt

Az első közös próbafolyamatunk viccesen kezdődött. Ahogy belecsöppentem a munkafolyamat közepén, még az első próbám előtt megkaptam  a szövegkönyvet. Otthon elolvastam, és nem értettem a darabot. Mármint a sztorit. Újraolvastam, de akkor sem. Én ugyanis addig világ életemben úgy dolgoztam, hogy az olvasópróbán megkaptuk a kész szöveget, elolvastuk, aztán elkezdtünk próbálni – és senki nem világosított fel, hogy Béla annyi szöveggel kezd el dolgozni, amennyi addig épp meg van írva, és csak később hozza a többit. Úgyhogy nem tudtam, hogy amit kaptam, csak a darab első fele volt – elég kínos is volt elmondani Bélának, hogy figyelj, én ezt nem értem. Mint utólag kiderült, teljesen hülyének nézett; persze, neki természetes volt ez a munkamódszer. De ez után a kis félreértés után gördülékeny volt a közös munka, jól értettük egymás nyelvét, egyértelmű volt, hogy érdemes folytatni. Csak az volt fura számomra, hogy az első időszakban állandóan olyanokat írtak rólam a kritikákban, hogy a vígszínházas Szamosi Zsófia mennyire „idomulni tudott a Pintér Bélá-s nyelvhez”, vagy hogy mennyire „nem lógok ki” az egészből. Én ezt nem értettem, hiszen azt éreztem, hogy az ég adta világon semmi mást nem csinálok itt, mint amit bárhol máshol: eljátszom egy szerepet – a kérdés csak az, hogy a konstrukció, amiben használnak engem, működik vagy sem. Soha nem kellett semmit más „stílusban” játszanom Bélával, mint azelőtt, legfeljebb neki van egy olyan nyelvezete, amitől speciálissá válnak az előadásai. Egyébként azóta is ugyanilyeneket írnak mindenkiről, akit már ismernek máshonnan, és vendégként elkezdenek Bélánál is játszani.

Mi változott azóta?

Amióta úgy döntöttem, hogy eljövök a Vígszínházból – mert egy darabra ugyan még elengedtek, de nyilvánvaló volt, hogy egy seggel nem lehet két lovat megülni –, nagyon sok minden megváltozott az életemben. Sokkal több önbizalmam lett, jobban képbe kerültem saját magammal, és valahogy hirtelen még a magánéletem is rendeződött. Talán abban az időben nem tett jót nekem a nagyszínházi környezet, mert az, ha nem vagy hozzá elég magabiztos, felzabál. Ma már azt érzem, hogy simán tudnék nagyszínpadon is játszani anélkül, hogy attól félnék, melyik kollégám hogyan fog rám nézni. Ebben a kisebb, intimebb közegben minden munkánál úgy érzem, hogy van értelme, tétje, mert nagyon számítanak rám, és mert itt fontos, hogy mit és hogyan csinálok. Jó olyan dolgokban részt venni, amiről azt gondolod, hogy van értelme – ez korábban nem volt velem mindig így.

Milyen szerinted a jó színház?

Úgy érted, amit csinálni jó, vagy amit nézni? Bár a legjobb az, amire mindkettő igaz. Sok mindentől függ, hogy az adott esti állapotomban mitől tud eltalálni engem egy előadás. De leginkább akkor van esély arra, hogy jó színház jöjjön létre, ha van egy közlési szándék, ami olyan formára talál, amellyel el is tud jutni hozzám. A közlési szándék kérdése annak a színháznak az esetében is erősen benne van a pakliban, amit csinálni jó. De a színész számára az is nagyon lényeges, hogy milyen a próbafolyamat: kreatív és örömteli-e, és milyen a légkör. Persze nem azt mondom, hogy a kész előadás már nem is számít, hiszen ha a végeredmény rossz, akkor azt nehéz estéről estére eljátszani.

A Kaisers TV, Ungarnban Mucsi Zoltánnal – Fotó: Koncz Zsuzsa

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Az a színházi nyelv, amit ő használ, egészen különös, humoros módon feszeget súlyos kérdéseket. És a humor egy csomószor iszonyú jól át tudja vinni ezeket a témákat, sokszor még erősebb is a hatása, mint ha véres komolysággal beszélnénk a kemény dolgokról. Az én egyik kedvencem a Parasztopera, aminek nem vettem részt a létrejöttében, de két szerepbe is be kellett ugranom, amikor egy-egy kolléganőm elment szülni: borzasztóan jó volt belekerülni valamibe, amit eddig csak kívülről élveztem. De említhetném a Szutykot is; az a szerep egy nagy ajándék volt nekem, mert olyan érdekes szerepívet lehet végigvinni benne, amire csak ritkán kap lehetőséget az ember, és mert olyasmiről szól, amiről fontos, hogy beszéljünk manapság. Vagy itt van a Titkaink: talán még soha nem éreztem ennyire a próbaidőszak alatt, hogy valami nagyon erős dolog készül. Pedig általában nehéz előre látni, hogy mennyi van egy-egy előadásban – mivel próbák közben alakul a szöveg, és a történet is sokat változik menet közben –, de itt egyértelmű volt számomra. Ezt mondtam is Bélának, pedig én a próbafolyamat alatt általában inkább kritikus vagyok, sokszor hívom fel rá Béla figyelmét, ha valami nem működik jól. Ez nem egy hálás szerep, de magamnak kreáltam. De tudom, hogy hallgat rám, még ha az első pillanatban esetleg meg is sértődik, vagy nem tartja lényegesnek az adott dolgot; később gyakran bemennek a fejébe ezek az észrevételek.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Először az utazásaink jutnak eszembe: ajándék, hogy ennyi felé járhattunk – és remélem, még fogunk is. Én magam is imádok utazni, de egy társulattal még jobb, pláne úgy, hogy ahová megyünk, ott kíváncsiak ránk, várnak ránk. A legjobb, amikor nem csak egy előadásra megyünk, hanem van egy kis időnk körülnézni is. Rengeteg helyen jártunk, ahová soha nem jutnánk el, és nem okvetlenül azért, mert olyan távoli pontjai a földnek, hanem mert kinek jutna eszébe nem Párizsba vagy a tengerpartra menni, ha Franciaországban jár, hanem Nancyba, Lille-be vagy Dijonba? Vagy most voltunk Minszkben – hát mikor jutnék én el magamtól oda? Ezek minden szélsőséggel együtt – a leglepukkantabb útszéli moteltől a Hiltonig – nagyon maradandó, közös élmények.