Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Tóth Józsefet, a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője és az Árva Csillag színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Még az arvisurás korszakában ismertem meg Bélát; nagyon jó színésznek tartottam. Akkor én talán még Szolnokon dolgoztam. Amikor megrendezte a Népi Rablétet, rácsodálkoztam: „jé, Béla, te ezt is tudod?”. Persze aztán megnéztem tőlük mindent; számomra azóta is a Kórház-Bakony a legkedvesebb Pintér Béla-előadás. Aztán az egyik nyáron éppen Zsámbékon próbáltam, amikor felhívott, hogy nincs-e kedvem velük dolgozni a Parasztoperában. Mondtam, hogy kedvem az van, de soha életemben nem énekeltem. Amikor bejöttem a városba, felmentünk a Szkénébe, ahol Darvas Benedek leült egy zongora mellé, és meghallgatta, milyen hangok jönnek ki belőlem. Azt mondta, fog ez menni – én meg azt, hogy hát, ti vagytok a szakemberek, szerintem ugyan nem fog, de próbáljuk meg. Így lett a Parasztopera; én tényleg nem tudtam, hogy tudok énekelni, és azóta sem hiszem el, hogy ez belőlem jön. Mások meg azt nem hiszik el, hogy tényleg nem tudok énekelni – pedig ez csak véletlen, amit Béla és Berecz Bea, egy zseniális énektanár sajtoltak ki belőlem. A Parasztopera után pedig evidens volt, hogy szerepelni fogok a következő előadásban is, még ha olyasmi, mint szerződtetés, nem is volt: később derült ki, hogy lesz-e pénzünk, hogy mennyi lesz a gázsi, és hasonlók.

Gyévuska – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Öt év után úgy gondoltuk, hogy pihentetnünk kéne egy kicsi a közös munkát, és azóta is ezt tesszük. Nem volt felhőtlen az utolsó próbaidőszakunk, és végül úgy nézett ki, hogy jobb, ha nem is próbálkozunk megint, mert arra rámehet a barátságunk és az a négy másik előadás is, amiben benne vagyok. Sokkal jobb volt így a társulatnak is, Bélának is és nekem is, hogy szakmailag a legjobbkor szakítottunk: nem haraptuk el egymás torkát, és azóta is örömmel nézem, hogy milyen csodákat hoznak létre. Azóta dolgoztam Debrecenben, elég sokat a Kolibri Színházban, sőt, oda le is szerződtem színész-rendezőként, tanítok a Keleti István Művészeti Iskolában, és érdekes módon továbbra is elég sok előadásom van a Szkénében. Játszom ott Székely Csaba Bánya-trilógiájának két részében, és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás három darabjában, szóval kábé ugyanannyira vagyok jelen a Szkénében, mint amikor Béla társulatának tagja voltam. Az meg, hogy találkoztam egy nagyformátumú színházcsinálóval, persze, hogy rányomta a bélyegét a gondolkodásmódomra – de azért remélem, én is hagytam benne nyomot.

Milyen szerinted a jó színház?

Nem azt mondom, hogy az, amelyikben benne vagyok, de szeretném, ha pont azokban vennék részt. Mindenféleképpen valami olyasmi, mint Béla, meg a VÁDLI, meg az én világom. Hasonlóan alakul ki ez, mint ahogy fiatalkoromban is automatikusan azokra a koncertekre kezdtem el járni, ahová azok az ismerőseim, barátaim is, akikkel egyféleképpen gondolkodtam. A Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Sziámi, a Balaton és Víg Misiék koncertjeire ugyanazok az emberek jártak, és nem azért, mert összebeszéltünk, hogy innentől csak ezeket fogjuk hallgatni, hanem mert ott találkoztunk azokkal, akikről azt gondoltuk, jó velük egy levegőt szívni. Most is úgy járok színházba, hogy a nézőtéren valahogy mindig azokat az arcokat látom, akiket kedvelek, vagy kedvelnék: akiknek az asztalához gond nélkül leülnék, vagy akiknek kérdés nélkül fizetnék egy pohár bort. És ez nem csak a nézőkre, a színészekre is áll. Ez biztosan nem a divatról szól, mert azon már rég túl vagyok – mindjárt hatvan éves leszek. Csak azt tudom, hogy nagyon jó Fodor Tamással játszani, és imádom a Stúdió „K”-t; valahogy összejön a kettő. Gondoltam arra is, hogy talán csak egymás előadásait nézzük körbe, de a Parasztoperának már több, mint 250 előadásán vagyunk túl, nem lehet, hogy csak barátok és ismerősök látták. Azt hiszem, nem csak erről van szó.

Árva Csillag

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Én nagyon szerettem az Öl, butít című előadását is, amit Béla kifejezetten melléfogásnak tartott. Derzsi János barátommal ültem a nézőtéren, és annyira röhögtem, annyira abszurd volt, hogy megharaptam János vállát. Nagyon szeretem, ha a színház meg tud lepni, hiába gondolkodik ugyanúgy, mint én. De ne azzal lepjen meg, hogy valamelyik színésznő letolja a bugyiját, mert az már nem meglepetés, főleg nem az én koromban. Mutassa meg valamiről, amiről nem tudtam, hogy azt a fonákjáról is lehet nézni.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Mindenképpen nagyon fontos a barátságom Thuróczy Szabival. És volt egy nehéz időszakom, amikor kiderült, hogy daganat van a szemüregemben, és nem lehetett tudni, hogy jó- vagy rosszindulatú; meg kellett műteni. Akkor kiderült, hogy ez a társulat nem csak úgy működik, hogy összejövünk előadásokat csinálni, hanem egészen máshogy is. És akkor most inkább nem használnék nagy szavakat.