Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra és az Árva Csillag zeneszerzőjét, A Sehova Kapuja és az Öl, butít zenészét, Darvas Benedeket kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Úgy tizennégy éve egyszer az apukámat (Darvas Ferenc – a szerk.) helyettesítettem a Szkénében, egy olyan darabban, amiben Béla is játszott. Én akkor frissen végeztem a Zeneakadémián, és elkezdtem odajárogatni; megnéztem az összes szkénés előadást, a Béláéit többször is – szám szerint kettő volt akkor belőlük. Akkoriban minden előadás után hatalmas, reggelig tartó bulik voltak, ahol én zongoráztam. Így gyakorlatilag bezongoráztam magam a társulatba. Béla a következő darabjába már engem akart – az volt A Sehova Kapuja, és utána még hét vagy nyolc előadás.

A Parasztopera 250. előadásán – Fotó: Kékes Szaffi

Mi változott azóta?

Hozzáállásban vagy emberileg nem változott semmi: ugyanazzal az igényességgel készültek az előadások már az elején is, legfeljebb akkor kicsit bohémabb volt a társaság. Amikor egyrészt mindenki idősebb lett, másrészt már egyszerre nyolc-kilenc előadást kellett játszani és fejben tartani, akkor már nyilván nem maradtunk fent minden előadás után reggel 8-9-ig a Szkénében. Bélával soha nem úgy dolgoztunk, hogy kaptam egy kész szövegkönyvet, amihez írtam egy zenét, és azt elvittem hozzá. Hanem mindig leültünk ketten, kicsit mint egy Cseh Tamás – Bereményi Géza-szerű szerzőpáros: én zongoráztam, ő pedig hallgatott. Felvettük, és másnap már próbáltunk is arra a zenére – ez a fajta munka nem jellemző más színházakban.

Arról, hogy most hogyan készül a zene az előadásaihoz, nem tudok nyilatkozni, mivel már egy ideje nem dolgoztunk együtt. De azt tudom, hogy Béla nagyon muzikális, és pontos elképzelései vannak arról, hogy hová milyen zenét szeretne, hogy hol minek kell megszólalnia. A későbbi darabjaiban elkezdett főként zenei idézeteket használni, így én már nem annyira zeneszerzőként voltam jelen, hanem inkább megvalósítóként. Az utolsó közös munkánk talán az Árva Csillag volt; akkortájt lett egy csomó kőszínházi munkám. Én hét évig csak Bélával dolgoztam, de akkor felfedezett Ascher Tamás, akivel megcsináltam a Vesztegzár a Grand Hotelben-t, egy több hónapos, nagy munkát. Az volt az első alkalom, hogy nem mertem elvállalni Béla újabb felkérését, mert tudtam, hogy ő nagyon szigorú, ami a munkát illeti: amikor szüksége van rám, akkor ott kell lennem. És erre ebben a helyzetben már nem lettem volna képes. Nem mondom, hogy nem fogunk többet együtt dolgozni – csak ez most így alakult.

Milyen szerinted a jó színház?

A legfontosabb talán a humor. És szeretem, amikor nem nyom a szék. A szék nagyon jó lakmuszpapír: ha nem nyom, ha nem veszem észre, hogy ülök, akkor jó előadáson vagyok, akkor elrepül az egész. Ha elkezd nyomni, akkor valami baj van: lehet, hogy leült az előadás, lehet, hogy húzni kéne, lehet, hogy nem jó a tempó – valami probléma biztosan van.

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Egyrészt Béla jó darabokat ír. Másrészt fontos, hogy az ő esetében nagyon tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal: nála egy kézben van az előadások minden egyes porcikája, így a színészektől és a zenétől kezdve a díszletig és a jelmezekig minden egységes, nincsenek félreértések. Általában minél nagyobb egy színházi stáb, annál nehezebb koherens előadást csinálni; persze, Bélának is van díszlet- és jelmeztervezője vagy zeneszerzője, de valójában ezek is pontosan megvannak a fejében. Művészi értelemben nála nincs konfliktuskerülés: addig nyomja, gyömöszöli, próbálja, próbáltatja minden egyes előadását, ameddig olyan nem lesz, mint amilyenre gondolt. És ameddig egy darabot játszunk, addig ő nem dől hátra elégedetten, hanem az utolsó pillanatig dolgozik rajta.

Fotó: Kovács Bálint

Az én személyes kedvencem a Kórház-Bakony volt, de ezt már nehéz különválasztani az érzelmektől, hiszen én akkor kerültem oda, és rögtön egy családban találtam magam, ahol befogadtak, szerettek, és rettentő jól éreztem magamat. De mondhatnám azt is, hogy a Parasztopera a legjobb, mert azt tényleg együtt írtuk. Az már tényleg nem csak egy darab címe, hanem egy kifejezés, egy zsáner, egy műfaj. Egy fogalom.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

A munka, az írás, a próbák szempontjából mindenképpen a Parasztopera volt a legkalandosabb és a legfantasztikusabb – egészen óriási volt, ahogyan a népzenészek megtanultak kamarazenélni, a klasszikus zenészek pedig népi zenét játszani. A legemlékezetesebb turné pedig az volt, amikor először voltunk Erdélyben A Sehova Kapujával. Kupánál (Bencze Sándor – a szerk.), aki székelyudvarhelyi, részt vettünk egy disznóvágáson, és két napon át ők láttak vendégül bennünekt. És New York is jó volt, oda szívesen elmennék még. De én azért még mindig a társulat tagja vagyok; igaz, hogy már csak a Parasztoperában és A Sehova Kapujában játszunk együtt, de azért rendszeresen találkozunk, ők még mindig az életem részei. A mai napig az életem legmeghatározóbb időszaka az a hét év.