Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Népi Rablét, a Kórház-Bakony, A Sehova Kapuja, az Öl, butít, a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra, a Korcsula és az Árva Csillag színészét, Deák Tamást kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

A társulat előtt Béla az Arvisura tagja volt, ahová én körülbelül egy évvel utána érkeztem – innen ismerjük egymást. Épp amikor az az egész kezdett széthullani, akkor érett meg Bélában, hogy létrehozna ő is egy előadást, és nem csak bele-beleszólna mások dolgaiba. Ez lett a Népi Rablét. Ebbe kifejezetten olyan embereket hívott, akikről tudta, hogy nagyjából otthon vannak a magyar néptáncban; arra nem volt idő, hogy még táncot is tanuljunk, mert az hat-nyolc év, azt nem lehet két hét alatt csak úgy összeszedni. A társulatot először tulajdonképpen a Népi Rablét stábja alkotta, és ez viszonylag sokáig így is maradt. Gondolom, akkor még Béla sem tudta, hogy mi lesz ennek a jövője – de a Népi Rablét hirtelen sikeres lett. Megnyertük vele az Alternatív Színházi Szemlét, elmentünk egy-két fesztiválra, és Szarajevóban két díjat is kapott az előadás. Így aztán úgy alakult, hogy együtt maradtunk, anélkül, hogy ezt valahogy kívülről megszerveztük volna. A következő évben pedig Béla már jött az új ötlettel – ez volt a Kórház-Bakony.

Parasztopera – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Nem is tudom, pontosan mikor volt ez, de az Árva Csillag után Béla úgy döntött, hogy megválik öt embertől – és én benne voltam ebben az ötben. Tulajdonképpen már nem vagyok társulati tag, de a régi előadásokban ugyanúgy játszom, mint eddig, tehát valójában nem volt ez olyan óriási változás. Olvasom Béla interjúit, és ő maga is mindig elmondja, hogy nehezen tud dönteni, nehezen konfrontálódik, sokszor évekig húz magában dolgokat – gondolom, ekkorra jutott odáig, hogy kimondja: az új darabot már azokkal készítené el, akikkel tovább akar dolgozni. Mivel a kezdettől fogva benne voltam a társulatban, ez nyilván rosszul érintett, de velem nem szakmai problémái voltak. Ilyen mindenhol van, ezzel számolni kell: semmi nem tart örökké. Már azelőtt is vezettem a Picaro társulatot, ami most is megvan, így egyszerűen csak annyi történt, hogy amikortól már nem dolgoztam annyit Bélával, visszatértem a saját csapatomhoz, akikre így több időm is maradt.

Milyen szerinted a jó színház?

Erre nagyon nehéz válaszolni; azt, hogy milyen a jó színház, leginkább Karinthy szavaival lehetne elmondani: jó színház az, amit jól csinálnak. Azt sokkal könnyebb megmondani, hogy milyen a rossz színház, de ezzel az ember beleesne abba a hibába, hogy példákat kezdene sorolni. Egy színésznek az a jó színház, amikor szakmailag kielégíti a feladat, amit kap, mert elég nagy, mert van mivel foglalkozni, mert meg kell vele birkózni, és nem csípőből jön. Ugyanakkor az sem mindegy, hogy az ember hogy érzi magát a próbákon, aztán a színpadon játék közben, illetve hogy a közönség hogy érzi magát az előadás alatt. De hogy mégis mondjak negatív példát: én nagyon jó néző vagyok, mindent megnézek, de azt nem szeretem, ami szájbarágós, és mindenképpen állítani akar engem valahová politikailag, vagy direkt módon akarja formálni a véleményemet. Ezt nem is színháznak nevezem, hanem egyfajta propaganda-műfajnak.

Pintér Bélával A Sütemények Királynőjében

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Béla mindig valamiféle totális hatásra, a teljességre törekszik. Nagyon ért a színházcsináláshoz, nagyon tudja, hogy várhatóan minek milyen hatása lesz a közönségre. Nem nagyon nyúl mellé, és ha mégis, akkor folyamatosan javít, csiszol a saját előadásain. Jó humora van, nagyon feszesek, összeszedettek az előadásai, jók a témák, van feszültség, és a maga összetettségükben mutat meg dolgokat. Például ha visszatérek a propaganda ügyére, a Szutyok jó példa lehet erre: nem azt mutatja meg, hogy fujj, de rossz dolog nácinak lenni, hanem egy folyamatot, ahogyan az ember eljut odáig. És ez igaz minden előadásra: emberi problémákat ragadnak meg, illetve mindenki emberként van ábrázolva bennük. Az én nagy kedvencem a Kórház-Bakony, ami egészen sajátos előadás, jó a humora, a sztorija, és rengeteget táncolunk benne. Nagyon szeretem az Anyám Orrát a változatossága, a csavart történetvezetés miatt. És vannak az olyan egyértelmű közönségkedvencek, mint a Parasztopera. De megmondom őszintén, én úgy szeretek játszani, hogy a színpadon vagyok. A Parasztoperában hiába van abszolút ziccerszerepem, negyven percig nem csinálok semmit, csak ülök hátul.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Egy csomót szoktunk sztorizni az előadások bakijairól, hogy ha valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna, vagy ha egy színész nem jött be a jelenetébe – ami akkor nyilván negatív és kellemetlen élmény, de utólag nagyon vicces elmesélni. De nem tudok kiemelni egy ilyen történetet sem; ahhoz, hogy előjöjjön egy legjobb eset, le kéne ülni a többiekkel, és órákig sztorizni.