Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Népi Rablétben, a Kórház-Bakonyban, A Sehova Kapujában, az Öl, butít-ban, a Parasztoperában és a Gyévuskában szereplő Nagy-Abonyi Saroltát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Középiskolás koromban amatőr színjátszó voltam, volt is néhány társammal együtt egy kis csapatunk, az Uraim. De mivel erősen vonzottak a vizuális művészetek is, érettségi előtt úgy döntöttem, hogy inkább azt a pályát választom. A Képzőművészeti Egyetemre jártam intermédia szakra, és ebből kifolyólag díszletek, jelmezek, videós projektek és hasonlók létrejöttében asszisztáltam a Szkénében, Regős János Don Quijote kalandjai című előadásában. Ezért kéznél voltam, amikor a Népi Rablét születésekor az egyik szereplő visszamondta a fellépést – így kerültem a társulatba, és aztán ott is ragadtam néhány évre. Úgyhogy hiába döntöttem úgy korábban, hogy másfelé orientálódom, valahogy mégis úgy keverték a kártyáimat, hogy a színészetnél kötöttem ki. Béla, miután az első alkalommal bizalmat szavazott nekem, egyre komolyabb feladatokkal bízott meg, így játszottam és játszom még a Kórház-Bakonyban, A Sehova Kapujában, a Parasztoperában és a Gyévuskában, korábban pedig két előadásban, amelyek már lekerültek a repertoárról.

Parasztopera – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Részben belülről, utóbb kívülről szemmel követhettem egy folyamat java részét: Béla művészi fejlődését, hogy honnan indult, hol tart most. Ez egy csodálatos ív, és azt, amit elért, kockáról kockára, lépésről lépésre építette fel. A társulatban volt egy első és most van egy második generáció – én az elsőbe tartoztam, de a frissülés természetes folyamat, előbb-utóbb be kell, hogy következzen, mert az minden közösségre frissítően, kreatívan hat. E nélkül lehet, hogy a társulat sem tartana most ott, ahol tart.

Én korábban is sok mindennel foglalkoztam a színészet mellett, és most is sok mindennel foglalkozom; a színészi pályám jelen pillanatban téli álmát alussza, részben azért, mert nemrég született meg a kislányom. Ő egy kis hendikeppel indult az életben, elég komolyan oda kellett rá figyelni az első időszakban – most kezdek megnyugodni, észhez térni. Most érkeztem ahhoz a fázishoz, amelyben már foglalkozt a "hogyan tovább".

Milyen szerinted a jó színház?

Fölforgat, kibillent, szíven szúr, megérint és elgondolkoztat, miközben rávilágít olyan dolgokra, amiket eddig nem vettem észre, vagy olyan szemszögből is megmutat valamit, amit eddig nem ismertem. És számomra az is fontos, hogy érzelmileg is hasson rám, és emberileg is szívbe markoló legyen. Jó, ha egy előadást több síkon lehet értelmezni; ha végigvisz egy drámai vezérfonalat, de abba más hatások is belekeverednek, és minden szereplő árnyaltan jelenik meg.

A Parasztoperában Pintér Bélával

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Például azok miatt, amiket most felsoroltam. Rá jellemző, hogy összetettek az előadásai, párhuzamosan halad több síkon, és úgy bontakozik ki a dramaturgiai szövevény, mintha egy fonalgombócot kéne kigombolyítani. Mindenki eldöntheti, hogy milyen mélységű intellektuális mélységekbe, kihívásokba kíván belépni, meg akarja-e hallani, amiről Béla beszél, vagy inkább eltartaná magától. Azok közül az előadások közül, amelyekben játszom, a Parasztopera a szívem csücske, A 42. hét pedig személyes indíttatásból volt számomra nagyon szívbemarkoló és húsbavágó. A Soha Vissza Nem Térőnek a kompakt szerkezetét szeretem, és azt, ahogyan szembehelyezi az egyént és a közösséget. Ez máshol, például a Tündöklő Középszerben vagy a Szutyokban is megjelenik. Az előbb említett összetettség és kidolgozottság pedig egyre inkább jellemző Béla előadásaira – lásd például legutóbb a Titkainkat.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Ami a leginkább szíven ütött, az az egyik társunk, Szemerédy Virág korai elvesztése volt. Ez nagyon megviselte az egész társulatot. De aztán a hosszú évek folyamán rengeteg szép élmény gyűlt össze – színházi pillanatok is és a társulati létből következő, sokszor az utazások során átélt élmények is. A híresen jó szarajevói közönség ovációja, meg az a nagy öröm, amikor Béla Jászai-díjat kapott, vagy a Parasztopera New York-i vendégszereplése.