Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban az elsőtől a legutóbbiig az összes előadásban játszó alapító tagot, Thuróczy Szabolcsot kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Amikor eljöttem a szolnoki színházból, 1995-ben, Zsótér Sándor megrendezte a Szkénében Garaczi László Mizantróp-átiratát; Bélával ott találkoztunk először, színészpartnerekként. Később már együtt is voltak próbálkozásaink, ezek közül Dióssy Gábor Hófehérkéje volt meghatározó, amiben én voltam a gonosz mostoha, Béla meg Hófehérke – jó élmény volt ott hülyéskedni, mert az hülyéskedés volt, de a komoly fajtából. Aztán egyre többet voltunk együtt, élveztük egymás társaságát, megszerettük egymást. Egy margitszigeti futás alatt vetette fel, hogy megrendezne egy darabot, van is egy víziója, látja az elejét, a közepét meg a végét. Ez volt a Népi Rablét. Az minden nagyképűség nélkül látszott, hogy a humorhoz értünk, tudtuk, hogy ezzel nem lesz baj, a kérdés inkább az volt, hogy milyen formában tudjuk majd megfogalmazni, amit akarunk. De mivel annyira élveztük a munkafolyamatot és a játékot, jól sikerült az előadás: az akkori színházi viszonyok között egy elég hatásos felütésnek számított. Nem gondolkodtunk távlatokban, de egyik munka jött a másik után – belesodródtunk egymás életébe. Így kezdődött.

Szutyok – Fotó: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Úgy, hogy jelen voltam minden korszakban, nehéz erre mit mondani. Örülök annak az egyszerű, de fontos ténynek, hogy még inspirálom Bélát, és mind a mai napig gondolkodik bennem, szerepeket ajánl, pedig ennyi, egészen különféle karakter után az ember azt hinné, nem is lehet már mást kitalálni. Egyébként rengeteg minden változott, akár olyasmik is, mint hogy a legelső időszakban sokszor ittunk egy, két vagy több sört az előadások előtt – aztán volt egy pont, amikor ennek véget vetettünk. De más volt még a fizikai kondíciónk is, huszonnyolc évesen – kimondani is sokkoló, hogy most negyvenkettő vagyok. Akkoriban még lehettünk felelőtlenek, mert nem volt senki, akiért aggódnunk kellett volna, csak értünk aggódhattak. Még nem volt családom, megtehettem, hogy reggel hat-hétkor indultam haza, átmentem a Lukács fürdőbe, aludtam, aztán amikor felkeltem, „reggelire” ettem egy gulyáslevest, és mentem a színházba. Nem azt mondom, hogy az volt a Kánaán, de az biztos, hogy mindent maximálisan kimerítettünk, ami ebbe belefért. De gondolj bele, hogy eközben mondjuk a Kórház-Bakony, Béla második darabja milyen minőségben volt megírva; elképesztő, hogy már akkor így alakult. Ha ma játszunk egy régi előadást, már azon is meglepődünk, hogy egy óra után vége van – a Szutyok óta Béla már nem is tudná elképzelni a darabjait kevésbé nagy ívűen. Kíváncsi is lennék, mi állhat össze a fejében, lelkében annak, aki most decemberben esetleg végignézi az összes előadásunkat; le lehet-e vonni valamilyen konklúziót az egész folyamatot látva.

Én ez alatt a tizenöt év alatt nem is csak, hogy mindig úgy alakítottam az életemet, hogy ráérjek, hanem hogy magától értetődő legyen, hogy itt dolgozom. Talán azért alakult így, mert valahogy evidensen nagyon hasonlóakat gondolok én is a színházról, mint Béla, és olyan élvezettel veszek részt a munkában, hogy ez mind a mai napig magával ragad. Azt, hogy milyen bensőséges viszony van köztünk, soha nem kezdte ki a színház vagy a társulati létben való működés.

Milyen szerinted a jó színház?

Ha jó színészeket látok, akkor már egy olyan előadással is megbékélek, aminek nem olyan jó a rendezése, vagy ami semmitmondó témáról szól. És szeretem is elmondani, ha egy színész jó, szeretek odamenni gratulálni annak, aki hatott rám. Nagyon élvezem, ha egy előadás úgy ragad magával, hogy attól elfelejtem a bennfentességemet, hogy színészként vagyok ott.

Titkaink – Fotó: Puskel Zsolt

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Béla megírja a szöveget, megrendezi az előadást, és egy ponton bekapcsolódik, mint színész: számomra a mai napig felfoghatatlan, hogy ezt egyszerre képes csinálni, ráadásul úgy, hogy mind a háromban jó, és nem arról van szó, hogy mondjuk színészként csak azért dicsérnénk, mert amúgy is szeretjük. Az ebből a három tevékenységéből fakadó erő átfejel mindenen. Van olyan, hogy az ember azt mondja egy jó előadás után, hogy nagyon jó volt, csak ott a közepén egy picit unatkoztam – de nálunk ez nem fordulhat elő, mert az unalmat, mint egy gyomnövényt, folyamatosan irtjuk. Azt akarjuk, hogy az előadások végigrobogjanak a nézőn, sanszot se kapjanak arra, hogy kicsússzon alóluk a sztori. Mindig is óriási küzdelem volt, hogy hogyan lehet jól létrehozni ezt a koncentrált, intenzív színházat, ami zsigerileg tud hatni – és ez szerintem legtöbbször sikerül is. Mondhatnék kedvenc szerepeket, például most újra éreztem, hogy milyen jó volt Angyal Bandi figurája a Kórház-Bakonyban, de szerettem a szerepem az Anyám Orrában, a Soha Vissza Nem Térőben, vagy Baba nénit A Démon Gyermekeiben, a Titkainkban Szujót, vagy Kossuthot… Látod, folyamatosan jönnek elő. De nálunk sosem az volt a lényeg, hogy mit játszom, hanem az, hogy mindig jól álljon rajtam a szerep, és sose lötyögjön. Addig nem lehet megnyugodni, amíg nem érzem jól magam benne, mert te is akkor fogod jól érezni magad velem, ha én jól érzem magam veled – ez így vagy egy asztaltársaságnál és a színházban is.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Egyszer Svájcban játszottunk, és este már egy kicsit kapatosak voltunk, amikor jött értünk a mikrobusz, hogy visszavigyen a szállásra. Én meg véletlenül ráhúztam Kéménczy Anti kezére a busz tolóajtaját – neki másnap zongoráznia kellett. Nem volt kellemes élmény összeraknom magamban, hogy úristen, valószínűleg én leszek az oka, hogy holnap nem lesz előadás. Végül nem maradt el, tudott zongorázni, bár fel voltak dagadva az ujjai, de nagyon megijedtünk mind a ketten. Négyszáz ilyen sztorit tudnék mondani, az utazások során rengeteg olyasmi történt, amikről órákig tudnék mesélni.