Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Népi Rablét, a Kórház-Bakony, A Sehova Kapuja, az Öl, butít, a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra, a Korcsula és az Árva Csillag színészét, Bencze Sándort kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Ugyanúgy ismertem meg Pintér Bélát, ahogyan az összes alapító tag: korábban én is az Arvisura színházban játszottam, igaz, nem sokat. 1994 telén kerültem oda, és rögtön bekerültem kisebb szerepekbe. Béla pedig úgy hívott meg az első előadásba, a Népi Rablétbe, hogy valamelyik arvisurás fellépésem után odajött hozzám, és azt mondta: „figyelj, van egy előadásötletem, sokat kéne benne táncolni. Tudom, hogy te tudsz táncolni, nincs kedved hozzá?” De, volt kedvem.

Parasztopera – Fotó: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Például az, hogy eltávolíttattam Bélától – vagy mondjam azt, hogy kirúgott? Ez elég nagy változás volt. Azóta csak a régi előadásokban játszom, az újakban már nem vagyok benne. Mindez hat és fél éve történt; más színházban azóta sem játszom, kisebb filmszerepecskékben fordulok elő nagy ritkán. Ennek nagyon egyszerű, materiális oka van: amikor Béla azt mondta, hogy köszöni szépen, a feleségem azt mondta, hogy terhes, én meg azt mondtam, hogy kell a pénz. Na most ebből mi sül ki? Leporoltam az informatikus-diplomámat, és kilincselni kezdtem, hátha bejutok valahová. Be is jutottam, és azóta is informatikusként dolgozom. Csak az első lépés volt nehéz, mert kimaradt tizenvalahány év; néha, minimális pénzkereseti igényből a színészet mellett is vállaltam informatikus munkát, de ez nem volt elég ahhoz, hogy bent maradjak a szakmában. Szóval ezt csinálom, és ezért is nem keresek színpadi munkát: egyrészt nincs időm arra, hogy részt vegyek egy több hónapos próbafolyamatban, másrészt azóta a családom is népesebb, és anyagilag egyáltalán nem érné meg.

Milyen szerinted a jó színház?

Az én színházi világlátásom – ha ilyen fellengzős szót akarok használni – összeegyeztethető Béla elképzeléseivel. A színház legyen szórakoztató és ugyanakkor drámai: a drámát nem lehet eladni szórakoztatás nélkül. Nehezebb kérdés, hogy mennyire legyenek benne modern elemek: mert mit nevezünk modernizmusnak? A történelem mindig ismétli önmagát, a modernizmustól már semmilyen művészeti ágazat nem tudott hová továbbmenni, és visszacsatoltak régebbi dolgokra – ez a színházra is igaz. A színház kössön le – ennél nem is lehet többet mondani. Aztán az, hogy ezt mivel éri el, hogy mitől hökkenek meg, ámulok el, nevetek óriásiakat vagy fog el rossz érzés a szívem vagy a gyomrom táján, az a darabon túl már egyéni világlátás kérdése.

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Bevallom őszintén, hogy amióta nem vagyok benne Béla előadásaiban, az újak közül csak egyet láttam, a többit nem. Nem érzelmi okokról van szó: eleinte működtek azok is egy kicsit, de már rég túltettem magam rajtuk, Bélával is lényegében rendben vagyunk. De hát kétgyerekes családapa vagyok, kora reggeltől dolgozom, van, hogy még este otthon is; már nem fér bele, hogy csak úgy beessek a színházba. Évente egyszer-kétszer megyünk el, de olyankor nagyon megtervezetten, a nagyszülőket beszervezve. A régebbi előadásokat belülről tudom megítélni, és úgy – ismerve a dolog minden mozgatórugóját – azért nagyon más, mint kívülről. Kívülről az ember nem biztos, hogy a száz százalékát érti annak az összes apróságnak, ami egy előadás építőkockáit adja.

A Gyévuskában Nagy-Abonyi Saroltával – Fotó: Kaiser Ottó

Belülről Béla előadásai pont olyanok, mint amit az előbb mondtam: azért jók, mert viccesek, drámaiak, és vannak bennük váratlan stiláris vagy történeti elemek – ez nagyjából elég is egy jó kovászhoz. Akárhogy is nézzük, a Parasztopera nagyon eltalált előadás: rövid, de olyan kompakt, hogy nincs benne semmiféle üresjárat. Abban minden szereplőnek megvan a saját kálváriája, abban nincs olyan, hogy mellék- vagy főszerep. A Kórház-Bakony is majdnem ugyanilyen; abban egy kicsit több lézengés van – de a lézengést úgy értem, hogy az ember hátul öltözik, mint az állat, abban a kis időben, amennyi jut rá.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Volt rengeteg jó és volt néhány idegesítő dolog is – na de valami „leg”? Például, amikor a társulat néhány tagjával elmentünk biciklitúrázni Rómáig. Ausztriából indultunk, átkeltünk az Alpokon, a Dolomitokon át leereszkedtünk a tengerpartig – összesen ezer kilométer volt. Ez egy kicsit a színházon kívüli dolog, de az akkori színházi életünk folyománya volt, és azóta is nagyon szívesen emlékszem vissza rá.