Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban a Népi Rablét, a Kórház-Bakony, A Sehova Kapuja, az Öl, butít, a Gyévuska, A Sütemények Királynője és az Árva Csillag színésznőjét, Csatári Évát kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Az első előadás előtti időszakban Angliában éltem, világot láttam és nyelvet tanultam, mint akkoriban sokan. Épp itthon voltam, amikor a Műcsarnokban a látványtervezők szerveztek egy eseményt, ahol a kiállított díszletekben színészek hoztak létre performanszokat. Ambrus Mari erre hívott el fellépni engem, Thuróczy Szabit és még néhányunkat, köztük Bélát is – akkor ismerkedtünk meg. Én aztán visszamentem volna Angliába, de nem engedett a bevándorlási hivatal. Dolgoztam Gaál Erzsivel és Zsótér Sándorral, de akkor már nagyon bennünk volt, hogy jó lenne együtt létrehozni valamit, és Bélában is pont akkor merült fel ugyanez. Ebből született meg a Népi Rablét, és mivel úgy tűnt, hogy ez tetszik nekünk is és a közönségnek is, adta magát, hogy talán folytatni kéne. Az tulajdonképpen nem is hangzott el, hogy alakuljon bármiféle társulat – de a vége az lett, hogy alakult.

A Sehova Kapujában – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Minden. Például én voltam az első, aki elkezdett gyerekeket szülni, családot alapítani, amit valamennyire tolerált is Béla és társulat, de azért alapvetően megváltoztatta a dolgokat. Nekünk a színházon kívül is közös elfoglaltságaink voltak, együtt jártunk biciklizni, síelni és mindenfelé: nem csak alkotótársak, de baráti testület is voltunk. Így miután megszületett a második gyerekem is, szépen lassan elkezdtek elcsúszni a dolgok. A közös életünk mindig jó téma volt az előadásokhoz; az én életem részei, motívumai is bele vannak írva a darabokba, akár egészen konkrétan is. Bélának mindig fontos volt, hogy kikre írja a szerepeket: ami inspirálta, az került bele a darabokba. És mivel én úgymond eltávolodtam a társulattól, a közös dolgainktól, már nem inspiráltam őt, így elváltak az útjaink.

Azóta is játszom azokban az előadásokban, amelyek addig készültek, és – mint már azelőtt is – bohócdoktorként dolgozom egy osztrák-magyar alapítványnál. Ezt nagyon szeretem, olyan, mintha pont nekem lenne kitalálva; abszolút teljesnek érzem magam ettől a munkától. Részt vettem azóta más színházi dolgokban is, de én igazából soha nem akartam mindenáron színházat csinálni, mert számomra az az élvezet, amit a közösségi munka ad, legalább ugyanannyira fontos. És nem volt a magyar színházi palettán még egy ilyen társulat; nem volt pótolható az az eszmeiség, stílus, humor, világlátás, amit a társulatban annyira élveztem, szerettem, és amivel azonosulni tudtam.

Milyen szerinted a jó színház?

Nyilván kell, hogy hasson a zsigerekre, az érzelmekre, vagy ébreszthet gondolatokat, kelthet indulatokat is. Én szeretem, amikor a gyomromra hat a színház: vagy úgy, hogy elszoruljon, vagy úgy, hogy nevessek. De sokszor, amikor jó előadást látok, magam sem tudom, hogy pontosan miért érint meg, vagy mi az, ami megérint benne.

A Gyévuskában Bencze Sándorral

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Szerintem az a színház, amit mi csinálunk, elsősorban a gyomorra hat, érzelmeket kelt – miközben ugyanolyan mértékben gondolatokat is ébreszt. Nagyon szeretem a Parasztoperát, az egy tökéletes kis ékkő: bármelyik oldalára fordítod, ugyanolyan szép. Mind szövegében, mind színészi játékban, mind zenéjében, mind dramaturgiájában a társulat mintadarabja. Szeretem A Sütemények Királynőjét is, amiben magam is játszom, és ami a nézők tűréshatárát feszegeti. És bár lehet, hogy a Kórház-Bakony nem annyira profi, mert még az elején készült, de az élet nagyon sok rétegét érinti, sok érzelmi húrt rezegtet meg, és sokszor nem konkretizál, hanem nyitva hagy dolgokat, hogy a néző tegye hozzá a magáét a történet teljességéhez.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Az, hogy az elején milyen marha sokat nevettünk, mennyit hülyéskedtünk, és hogy mennyire jókedvűek voltak az együttléteink. Az előadások után hajnalig tartó bulik voltak, ahol sokszor élőben húzta a zenekar. Azt az időszakot nagyon élveztem.