Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Szalontay Tündét, A Sehova Kapuja, az Öl, butít, a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, a Korcsula, az Árva Csillag, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok meg az Ördög, A Démon Gyermekei, a Szutyok, a Tündöklő Középszer és a Kaisers TV, Ungarn színésznőjét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Először A Sehova Kapujában játszottam, de Bélával jóval régebbi a kapcsolatom. Már az Arvisura színház több előadásában dolgoztunk együtt, például a Magyar Elektrában vagy A Mester és Margaritában. Aztán én hat évet külföldön töltöttem a Teatro Rio Rose-ban, és évente csak egyszer-kétszer jöttem haza. Az egyik karácsonyi szünetben, amikor itthon voltam, összefutottam Bélával, azt mondta, hogy a következő darabjának egyik szerepében rám gondolt. Akkor már régóta haza szerettem volna jönni, de úgy terveztem, hogy kint is folytatni fogom a játékot. Hamar kiderült, hogy lehetetlen egyeztetni. Az eléggé egyértelmű volt számomra, hogy szeretnék tovább dolgozni Bélával, noha az a munka abszolút másmilyen volt, mint amit Olaszországban és Dániában csináltam. Egyszerűen megfogalmazva a kinti egy mozgásalapú látványszínház volt, nagyon más, mint itt akkor a színház. De itthon magával ragadott ez a nagyon erős csapat, és a közeg sem volt teljesen új, hiszen egy csomó embert ismertem régebbről. Amikor az ember hazaköltözik, amúgy is mindig tele van lelkesedéssel, vágyakkal – jó energiák találkoztak.

A Sehova Kapujában Thuróczy Szabolccsal és Hernádi Csabával – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Mind a munkamódszer, mind a kapcsolataink, mind az én személyes pályám természetes módon változott, és ez együtt járt szenvedésekkel, fájdalmakkal és különféle szenvedélyekkel is. Meg kellett tanulni az elengedést, beletörődést, elfogadást is. Eleinte nagyon egyívásúak voltunk, egységes volt az életformánk, csapatként jártunk mindenhová, és Béla, aki színészből lett rendező, még szintén közelebb állt hozzánk. Szakmailag is inkább ugyanazokat gondoltuk, ugyanazt és ugyanúgy szerettük volna. Az idő múlásával ezek a dolgok változnak, az emberek differenciálódnak; kialakul, hogy ki miben erősebb, kinek mi a fontosabb – ez a folyamat a korral és a színházhoz való viszonyunk változásával együtt jár. Ez természetes, és nem is lehet azt akarni, hogy minden ugyanúgy maradjon; az olyan lenne, mintha azt mondanám, hogy az óvoda után még hat évig ovis szeretnék maradni, mert az olyan jó volt. Persze, ebben az erős szimbiózisban volt egy akolmeleg, ami már nem térhet vissza, de teljesen természetes, hogy már máshogy dolgozunk, vagy hogy az emberek jönnek-mennek. Olyannyira, hogy már én sem vagyok a társulat tagja; a Kaisers TV, Ungarn után történt a válás, de hosszas előzménye volt. Már olyan hat éve gyürkőztünk egymással Bélával, régóta voltak nehézségeink a kommunikációban, a munkában. Mind a ketten próbálkoztunk közös nevezőre jutni, elmondani egymásnak a problémáinkat, volt is kétszer egy év szünet, amiről azt gondoltuk, jót fog tenni. De kiderült, hogy ez nem változik; valami megtört közöttünk, amit nem lehetett begyógyítani. Azóta sok érdekes jó dolog történt velem, folyamatosan dolgoztam a legkülönbözőbb produkciókban. A jövőt egyelőre még nem látom; a szabadúszással meg kell tanulni együtt élni. Ez számomra nagy kihívás, mert életem eddigi három színházi korszakában társulathoz tartoztam: az Arvisurához, a Teatro Rio Rose-hoz, majd a Pintér Béla és Társulatához. Talán el voltam kényeztetve.

Milyen szerinted a jó színház?

Elsőként azt mondanám, hogy hasson zsigerileg. De ez nem jelent feltétlenül valamilyen ösztönszínházat: egy Robert Wilson-előadás is tud így hatni, csak az más zsigereket ér el. Adjon olyan erős élményt, víziót, hogy ne maradjon időm közben gondolkodni, tervezgetni. Szeretem az „összművészetet”, a látványt, a zenét, a mozgást, a humort, de műfaji elvárásaim nincsenek: a legklasszikusabb prózai színház is lehet nagyon hatásos. Fontos szempont, hogy ne tudjam, mi fog történni a következő pillanatban, de ennél is fontosabb, hogy fenn tudja tartani az érdeklődésemet, hogy a kíváncsiságom megmaradjon.

Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Folytatva az előző gondolatot: akkor a legjobb, amikor nagyon váratlan. Bélának jó érzéke van a tragikus és a komikus keveréséhez, és jó ritmusban tudja tartani az előadásait, hogy ne tudj közben kiengedni. Fantasztikus szó- és tartalmi poénjai vannak, amik mindig felrázzák a nézőt, miközben folyamatosan adagol valamilyen fontos emberi, társadalmi problémát. A látvány pedig akkor is erős, ha egyszerű. A Parasztopera mellett sokáig a Gyévuska volt a kedvenc előadásom: felemelő számomra a zeneisége, a képi világa, és mert miközben az is Pintér Bélá-s, mégis más, mint a többi előadás. De ahogy telik az idő, az ember számára mindig az újabb és újabb előadások válnak fontossá. Nem biztos, hogy mindig a legújabb lesz a kedvence, de az új feladat lehet olyan izgalmas, mint egy új szerelem. Ilyen volt például a szerepem a Szutyokban.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Olyasmik jutnak eszembe, mint a fantasztikus mulatozásaink a korai előadások után, vagy egy cserkúttelepi Szilveszter, vagy a New York-i turné. És az a különös élmény, ahogyan terhesen játszottam, majd később anyaként végigcsináltam a társulat tízéves évfordulóját. A kislányom még csak pár hónapos volt, mi szinte minden második este játszottunk, és mégis sikerült úgy szervezni, hogy együtt tudjak létezni a családommal is. Felemelő volt, hogy együtt tudtam tartani a két dolgot – pedig a színház nem családbarát hely