Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Enyedi Évát, a társulat dramaturgját és három híján minden előadásban játszó alapító színészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Az én színészi pályám tizenhat éves koromban a Monteverdi Birkózókörben kezdődött. Egy évig próbáltunk, nem lett belőle előadás, számomra mégis meghatározó élmény volt, ahogyan Jeles gondolkodott a színházról. A Szkénében először az Utolsó Vonal nevű társulat Hamlets című előadásban játszottam Opheliát. Akkoriban az alternatív színházi világ nagyon sok formációból állt, rengeteg előadás jött létre, ha ott valaki megjelent, azt mindenki elég hamar megismerte. Így dolgoztam először a szintén szkénés Arvisurával, és így ismerkedtem meg a velük játszó Bélával, aki addigra már színészként elég nagy tekintélyt vívott ki magának ebben a világban. Első produkciójához, a Népi Rabléthez fontos volt, hogy a résztvevők tudjanak táncolni, és mivel én fiatalkoromban néptáncos voltam, egyértelmű volt, hogy ebben lehet rám számítani. Elhívott, és a többi már ennek a következménye.

Béla első rendezése az Arvisura legjobb korszakának a népi kultúra elemeit felhasználó, rituális, mozgás-alapú, szent színházhoz közelítő világába vitt kegyetlen (ön)iróniát, nyersességet, őszinteséget, civilséget. Az Utolsó Vonal ironikussága és személyessége is visszaköszönt benne számomra; valami egészen újat hozott, ami ugyanakkor részleteiben ismerős volt. És hitelessé tette a munkáját, hogy nagyon erős személyes élményekből táplálkozott, pontosan tudta, hogy miről beszél, mit akar megfogalmazni.

Parasztopera – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Lassan, de folyamatosan változik körülöttem a társulat. Thuróczy Szabolcson kívül én vagyok az egyetlen színész, aki az első és a legutóbbi darabban is benne van. Közben három előadásból kimaradtam a kislányunk születése miatt, de azokban dramaturgként vettem részt. A társulat története az én történetem is. Sokan akarnak Bélával dolgozni, és kevesen vannak, akik önszántukból mennek el. Ez hol természetes folyamat, hol tragikus pillanatokat hoz létre. A színész kiszolgáltatottsága mindig kézzelfoghatóbb, mint a rendezőé, de amikor egy jó szerepben sikerem van, nem foglalkozom vele, hogy ez vajon meddig tart, hogy meddig tudjuk inspirálni egymást. Tudom, hogy ez egy hullámzó folyamat, ezért igyekszem úgy felfogni ezt a pályát, mint egy hosszútávfutó.

Az én hozzáállásom nem változott, mert az a bizalom, ami most megvan bennem tizenöt évnyi siker után, már az első alkalommal is létezett. Ami inkább változott, az a színészek közreműködésének mértéke az előadások létrejöttében. A Népi Rablét akcióit együtt találtuk ki – csak Szabinak volt szöveges szerepe –, a Kórház-Bakonnyal megjelentek a szigorúan Béla által írt dialógusok, de a mozgás, a zene sokáig a szöveggel egyenértékű volt. A következő váltás a meglehetősen gyenge Párhuzamos Óra után történt: a Szutyok óta sokkal nagyobb szerepet kap a szöveg, a történet kidolgozottsága. Ez a váltás, ha lehet, még izgalmasabbá tette a közös munkát: mivel én dramaturg szakot végeztem, nagyon fontos számomra a szöveg. Béla minden észrevételemet meghallgatja. Nem azt mondom, hogy el is fogadja, de reagál rá, és többnyire valami sokkal jobbat javasol. Én szenvedélyesen szeretek kritizálni, ő pedig szerencsére maximalista.

Milyen szerinted a jó színház?

Sokféle színházat szeretek, de előfordul, hogy a formára, a megvalósításra jobban figyelek. Ritkán esik meg velem, hogy valami formailag gyenge, de amit mond, az nagyon fontos, és ettől tetszik. Ez valószínűleg szakmai ártalom; nem civilként nézem az előadásokat. Úgy gondolom, hogy ha valaki úgy döntött, hogy a színház nyelvén fogalmazza meg, amit akar, akkor igyekezzen azt a nyelvet a lehető legjobban beszélni, és ne elégedjen meg egy fontos téma felvetésével.

Szamosi Zsófiával a Szutyokban

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Számomra akkor a legjobb, amikor a humor és a tragikum feszült ellentétben, de egyforma súllyal van jelen, és olyan erős egységet alkot, hogy azt sem tudom, sírjak, nevessek, vagy egyszerre mindkettőt. Béla egészen hétköznapi pillanatokat tud meglepő kontextusba helyezni, egyszerre tipikussá és egyedivé tenni, amitől megérthetünk valamit, amit a szokásos nézőpontból nézve addig nem sikerült. Azonosulunk, ugyanakkor kívülről láthatjuk magunkat – szánalmasnak, nevetségesnek, kisszerűnek, mégis szerethetőnek.

Béla színházában nagyon fontos a közönség, a közösségi élmény; rengeteg minden árad vissza felénk a nézőtérről. Például Béla minden poénnál megköveteli, hogy kivárjuk a nevetést, mert a közönség adja meg az előadás ritmusát, lélegzetvételét. Fontos, hogy ha én valamit humorosnak szánok, azon nevessenek, de amíg nevetnek, addig nem fogom elmondani a következő mondatot, mert nem fogják hallani.  Ez nagyon jó színészi feladat: benne maradni a figurában, kitölteni a pillanatot, ugyanakkor figyelni a nézőkre, arra, ami színpad másik oldalán történik.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Egy este A Sütemények Királynőjét játszottuk állami gondozott gyerekeknek. Olyanoknak, akikben még egészen friss volt az a fájdalom, az az élmény, amiről a darab szól. Tizenegynéhány évesek voltak, sok kislány fehér harisnyában, ünneplőben, fekete lakkcipőben, és néhány vagány, cinikus kamasz fiú. Az első tíz perc után hallottuk a lakkcipők kopogását. Kimentek, visszajöttek, szipogtak. Legszívesebben abbahagytuk volna. Az előadás utáni találkozón minden gyerek így kezdte: „Nagyon megbántam, hogy eljöttem…” Legalább két-három órán át tartott a beszélgetés, arról, hogy ki a jó, ki a rossz, vajon az apa vagy az anya volt a leggonoszabb, vagy épp a két „romlott” unokabáty. És arról, hogy kié a felelősség, hogy kit kell megérteni, kinek kell megbocsátani, lehet-e szeretni valakit. És az ő életükről, az ő édesanyjukról, édesapjukról. A beszélgetés végére megkönnyebbültek. Azt mondták, hogy még sohasem beszéltek ennyit magukról. Nem tudom, hogy nyújtott-e bármilyen reményt számukra az előadás, de amikor vége volt, biztosak voltak abban, hogy nem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni a gyermekeikkel, mint az ő szüleik. Nincsenek illúzióim; engem a színház érdekel, ahhoz értek, a terápiához nem – de ezt az estét nem fogom elfelejteni.