Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Baranyi Szilvát, A Sehova Kapuja, a Korcsula és a Parasztopera színésznőjét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Béla 2000-ben, pont a születésnapomon hívott fel, hogy be kellene ugranom A Sehova Kapujába, mert megüresedett egy szerep. Valami félelmetesen hatalmas örömöt éreztem, mert ez volt az első előadás, amit láttam tőlük, és imádtam: közel éreztem magamhoz, jónak találtam a humorát, önazonosnak a figuráit, és egyáltalán, jót tett a lelkemnek, sőt, még álmodtam is vele. Úgyhogy örömmel mondtam igent. Béla azelőtt a Pont Műhely valamelyik előadásában láthatott engem, ami anno egy független, szintén önszerveződő társulat volt; egy ideje már szünetel a működése. Következett számomra egy rövid próbafolyamat – nem vittük túlzásba: megkaptam a szövegkönyvet, és akkoriban talán már felvételek is készültek az előadásokról. De olyan élő, friss volt még bennem az élmény, hogy nem okozott különösebb problémát. Azóta formálom ezt a szerepet. A következő darab, a Parasztopera írásakor pedig már felötlött Bélában, hogy alkalmas lennék az egyik szerepre – mert ő már az írás kezdetén is a társulati tagokban gondolkodik, rájuk írja a szerepeket. Ez volt a második közös munkánk; imádtam ezt is, mert nagyon szeretek énekelni, az valami hatalmas örömbombát ad nekem. Aztán voltak még újabb beugrásaim, és a harmadik szerep, ami direkt rám íródott, az az Igrana nevű horvát hölgy volt a Korcsulában.

A Parasztoperában Enyedi Évával – Fotók: Dusa Gábor

Mi változott azóta?

Mindennek már tizenhárom, lassan tizennégy éve, és ezt az időt ezzel a közösséggel együtt éltem le; ha nem is találkoztunk napi rendszerességgel, azért havonta igen. Részei az életemnek, és ez nagyon fontos számomra. Együtt lettünk apák és anyák, mert amikor elkezdtük az egészet, még senkinek nem volt családja – most meg együtt mennek úszni a gyerekeink. Nagyon jó, amikor érzed, hogy egy közösség folyamatosan lüktet, hullámzik és bővül; hamarosan talán átadjuk a stafétát a gyerekeinknek, akik persze mind színházrajongók.

És én is napról napra, előadásról előadásra változom. A legtöbbet a társulat rengeteg utazása során szerzett élményekkel gazdagodtam. Érdekes volt megfigyelni, hogy egy-egy előadás hogyan működik belföldön, és hogyan külföldön, hiszen voltunk annyira szerencsés szituációban, hogy a darabokat végigutaztathattuk Amerikától Oroszországig – az számomra meghatározó élmény volt: hát mikor jutottam volna el magamtól Oroszországba? Színészileg is tanulságos volt látni, hogy míg mondjuk Nyugat-Európában álló ovációval, maximális őrülettel fogadták a Korcsulát, addig itthon egy kis eltartással viszonyultak hozzá. És ha mást kapsz a közönségtől, máshogy reagálsz te is; az energiaviszonyok alapján érzed, hogy az adott miliőben meddig mehetsz el, mit engedhetsz meg magadnak. Oroszországban például nem lehetett káromkodni, ezért hiába volt a fordítás, még magyarul is csak irgum-burgumokat mondtunk. Ilyenkor eleve nem mersz annyira szabadon dolgozni.

Milyen szerinted a jó színház?

A fő kérdés, hogy mit akar közölni a színház, és azt hogyan mondja el. Ha találsz egy hálás témát, ami sokakat foglalkoztat, azzal máris népszerű leszel, és ha ezt úgy kommunikálod az emberek felé, hogy az hasson is rájuk, és létrejöjjön a kölcsönhatás, nyert ügyed van. Ez a nyerő kombináció. Ennek ellenére nem árt egy jól megírt darab és néhány jól megírt szerep. Ez Béla erőssége: ő mindig tényleg az adott emberre szabja a szerepeket, ettől iszonyú fontossá válik neki az, amit a karakter hordoz. A színésszel hatnak egymásra, és ez nagyon jó.

A Parasztoperában Deák Tamással és Tóth Józseffel

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Én ezt nem tudom megmondani, mert az összes előadását imádom, és ezt halál komolyan mondom. El se tudom különíteni, hogy melyiket szeretem jobban, és melyiket kevésbé. Igaz, a Parasztoperát már annyit játszottuk, hogy az valami eszméletlen; néha volt, hogy már-már úgy éreztem, „jajj, már megint ezt játsszuk?”. Persze közben pontosan tudom, hogy ez egy fantasztikus előadás, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. De én ugyanennyire szeretem például a Korcsulát vagy A Sehova Kapuját, ha nem jobban. A Sehova után én tényleg repkedek, akkora eufória jön rám, annyira jó azt játszani. De megnéztem majdnem az összes többi előadást is, és azok is tetszettek. Mindegyikben találtam valamit, ami megnevettetett, ami elgondolkodtatott, vagy ami annyira morbid volt, hogy nem tudom kiverni a fejemből. És mindig van valami, amin tudok utána rágódni. Ráadásul mindig aktuálisak, naprakészek.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Én soha nem tartoztam nemhogy az ismert, de még a számon tartott színészek közé sem, annak ellenére, hogy ez a szakmám, ebből van diplomám: sem nem ismernek, sem nem játszottam el semmilyen meghatározó szerepet. Mégis, amikor egyszer egy gyógyszertárban kihúztam a magam sorszámát, álltam a sorban, mire a gyógyszerész kiszólt, hogy „a hölgy, aki a Parasztoperában játszott, jöjjön soron kívül”. Teljesen ledöbbentem; rájöttem, hogy úristen, hányan megnézhették ezeket az előadásokat, még az is lehet, hogy felismernek. Ez volt az első ilyen alkalom, rendesen arcon is ütött. És ezt ennek a társulatnak köszönhetem, meg annak a szeretetnek, amit ennek révén kapok: rengetegen imádják az előadásokat, rengetegen lájkolják a fan clubot, és ez a törődés meghatározó számomra.