Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Quitt Lászlót, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra, a Korcsula, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és A 42. hét színészét, az Árva Csillag zenészét kérdeztük a színházról és a társulatról.
Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?
Szinte teljesen véletlenszerűen. Azelőtt én tíz évig színházban sem voltam, még anno a diákszínjátszó csoportba sem mertem jelentkezni, mert kicsi voltam, ezért gátlásos és lámpalázas. De húsz évvel később többször részt vettem az IDMC (Nemzetközi Tánc-és Mozgásközpont) kurzusain a Szkéné színháztermében. Az egyik ilyen alkalom után betévedtem a Szkénébe a Hófehérke című előadásra, mert egy ismerősöm játszott benne. Észrevettem a színpadon egy számomra ismeretlen figurát, aki fehér lepelben volt, és akiről nem tudtam levenni a tekintetemet; úgy telt el egy óra, hogy guvadt szemmel őt bámultam. Odabent tök sötét volt, úgyhogy csak utána, kint néztem meg, hogy mi volt ez: Hófehérkét Pintér Béla játszotta. Na, mondom, erre kíváncsi vagyok. Kinyitottam a Pesti Műsort, amiben azt írták, hogy Pintér Béla és Társulata játssza a Kórház-Bakonyt. Eljöttem rá, és egyik gyomrost kaptam a másik után, azt sem tudtam, hol vagyok. Gondoltam, frappáns improvizáció volt, az ilyen egyszer összejöhet, de másnap újra játsszák, nekem meg nincs dolgom, eljövök megnézni. Az igazi gyomros csak akkor következett: borzasztó súlyként nehezedett rám, hogy mintha dèja vu-érzésem lenne, tizedmásodperc pontossággal ugyanazt látom és hallom; el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges. Két nap múlva A Sehova Kapuja ment. Ott azt éreztem, hogy személyesen nekem játszanak, öt perc után elfelejtettem, hogy színházban vagyok. Már majdnem negyven éves voltam, mégis azt hittem, hogy ezek itt összeszövetkeztek ellenem, hogy leleplezzenek, és azt a figurát helyettem tették oda, hogy én rádöbbenjek valamire. Ködbe burkolózott az egész életem. Kilenc éves koromban éreztem ilyet utoljára, amikor a szüleim ártatlanul elvittek a Fészek Klubba Latinovits Zoltán Karinthy-estjére: az Egy nőt szeretni alatt éltem át ezt a rettenetes, szégyenteljes érzést, hogy most engem lelepleznek - akkor egyszerre két osztálytársnőmbe voltam szerelmes.
Anyám Orra - Fotók: Dusa Gábor
Utolsó kommentek