Decemberben tizenöt éves a Pintér Béla és Társulata. Interjúsorozatunkban Quitt Lászlót, a Gyévuska, A Sütemények Királynője, az Anyám Orra, a Korcsula, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és A 42. hét színészét, az Árva Csillag zenészét kérdeztük a színházról és a társulatról.

Hogyan kezdődött a kapcsolat közted és a Pintér Béla és Társulata között?

Szinte teljesen véletlenszerűen. Azelőtt én tíz évig színházban sem voltam, még anno a diákszínjátszó csoportba sem mertem jelentkezni, mert kicsi voltam, ezért gátlásos és lámpalázas. De húsz évvel később többször részt vettem az IDMC (Nemzetközi Tánc-és Mozgásközpont) kurzusain a Szkéné színháztermében. Az egyik ilyen alkalom után betévedtem  a Szkénébe a Hófehérke című előadásra, mert egy ismerősöm játszott benne. Észrevettem a színpadon egy számomra ismeretlen figurát, aki fehér lepelben volt, és akiről nem tudtam levenni a tekintetemet; úgy telt el egy óra, hogy guvadt szemmel őt bámultam. Odabent tök sötét volt, úgyhogy csak utána, kint néztem meg, hogy mi volt ez: Hófehérkét Pintér Béla játszotta. Na, mondom, erre kíváncsi vagyok. Kinyitottam a Pesti Műsort, amiben azt írták, hogy Pintér Béla és Társulata játssza a Kórház-Bakonyt. Eljöttem rá, és egyik gyomrost kaptam a másik után, azt sem tudtam, hol vagyok. Gondoltam, frappáns improvizáció volt, az ilyen egyszer összejöhet, de másnap újra játsszák, nekem meg nincs dolgom, eljövök megnézni. Az igazi gyomros csak akkor következett: borzasztó súlyként nehezedett rám, hogy mintha dèja vu-érzésem lenne, tizedmásodperc pontossággal ugyanazt látom és hallom; el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges. Két nap múlva A Sehova Kapuja ment. Ott azt éreztem, hogy személyesen nekem játszanak, öt perc után elfelejtettem, hogy színházban vagyok. Már majdnem negyven éves voltam, mégis azt hittem, hogy ezek itt összeszövetkeztek ellenem, hogy leleplezzenek, és azt a figurát helyettem tették oda, hogy én rádöbbenjek valamire. Ködbe burkolózott az egész életem. Kilenc éves koromban éreztem ilyet utoljára, amikor a szüleim ártatlanul elvittek a Fészek Klubba Latinovits Zoltán Karinthy-estjére: az Egy nőt szeretni alatt éltem át ezt a rettenetes, szégyenteljes érzést, hogy most engem lelepleznek – akkor egyszerre két osztálytársnőmbe voltam szerelmes.

Anyám Orra – Fotók: Dusa Gábor

A második A Sehova Kapuja után a Szkéné büféjének sarkában ültek Béláék. Amikor kijött az egyik szereplő, Tamási Zoltán, azt mondtam neki – Bélát nem mertem megszólítani az élmény miatt –, hogy én szeretnék velük játszani. Zoli susmogott valamit Bélával, aki odajött hozzám, bemutatkoztunk, én pedig elmondtam, hogy soha nem játszottam színházban, nem tudok beszélni, nem tudok énekelni, nem tudok táncolni, de szeretnék velük játszani. Nézett rám, mint egy csendes őrültre: „Jó, jó, Laci – ugye Lacit mondtál? –, hát, majd szólunk, ha lesz valami.” Így ismerkedtünk meg. Ezután elkezdtem a Szkénébe járni, megnéztem minden darabjukat – a burok továbbra is ott volt körülöttem –, együtt mentünk mindenfelé; akkor még jobban együtt volt a csapat. Aztán az egyik alkalommal Béla azt mondta: „Lacikám, van egy jó meg egy rossz hírem, melyikkel kezdjem?” „A jóval.” „A következő előadásban kipróbálnánk.” „Fantasztikus, és mi a rossz hír?” „Hogy a darab elején Thuróczy Szabi le fog zsidózni, és nagyon durván lepofoz.” „Hát ez csodálatos – mondtam én –, de mi a rossz hír?” Madarat lehetett fogatni velem. Igaz, Jordán Tamás beleköpött a levesembe. Imádtam a Szkénének ezt a különleges, szakrális terét – de amikor Jordán megnézte a Parasztoperát, annyira le volt nyűgözve, hogy azt mondta Bélának: pályázik a Nemzeti Színház igazgatói posztjára, és szeretné, ha a következő előadás ott készülne el, akármi is lesz az. A Gyévuska lett – én pedig így, negyven éves fejjel a Szkéné helyett a Nemzeti Színházban voltam kénytelen debütálni.

Mi változott azóta?

Gyökerestül fordult fel az életem; azóta ebben élek, minden egyéb másodlagos. Az elején persze még nem így volt: a Képzőművészeti Egyetemen végeztem, jó nevű rajzolóként tartottak számon főleg a film- és a reklámiparban, és amíg még csak egy előadásban játszottam, a rajzolói pályámon is tudtam tevékenykedni. Aztán ahogy egyre több lett a darab, ezt már nem lehetett egyeztetni, a rajzolói pályám leépült, de a képességeimet gyakran használhattam kellékek tervezéséhez, rajzokhoz – mivel már a színház az elsődleges az életemben, ez boldogsággal tölt el. Nem tudom, hogy színész lettem-e. A főiskolán végzett színészek elméletileg minden, az alkatukhoz passzoló szerepet el tudnak játszani; én nem tudom, hogy képes lennék-e erre. Nekem az a dolgom, hogy a Bélától kapott feladatomat a lehető legjobban végezzem el. Ez motivál. A Gyévuska után több társulat megkeresett a saját projektjeivel, de soha, egyikben sem volt olyan élményem, mint Bélával.

Milyen szerinted a jó színház?

Mivel elég nyilvánvaló az érzelmi kötődésem a társulathoz, azt mondanám, hogy ilyen. Mondhatnám, hogy olyan, mint amit legutóbb itt vagy ott láttam, de nem mondom, mert egyrészt rég nem láttam, másrészt egyszer sem fordult meg a fejemben egy színházban sem, hogy ez jobb, vagy hogy velük szeretnék dolgozni. Akárhány olyan jó színházi előadást láttam, ami nagyon tetszett, soha, egyik sem nem adta meg azt az élményt, amit az első, a második vagy a századik Pintér Béla-előadás.

A Gyévuskában Thuróczy Szabolccsal és Szalontay Tündével

Mitől jó Pintér Béla színháza, amikor jó?

Először is fontos, hogy jó legyen a darab – ez Béla esetében szinte mindig így van. Másodsorban attól jó, hogy nagyon sokat próbálunk, és áldása a csapatunknak, hogy tudunk is próbálni. Bélának hihetetlen memóriája van, két-három évvel korábbi előadások egy-egy hangsúlyára, gesztusára, ritmusára tud visszaemlékezni. Mivel folyamatosan csiszoljuk őket, a darabok is hozzáidomulnak a korhoz; nincs szó lényeges változtatásokról, de egy-egy szófordulat, kifejezés néha kicserélődik, hogy ma is ugyanúgy üljenek. Ezek, és a szigorú és koncentrált munka, na meg Pintér Béla személyes jelenléte nélkül ez a színház nem lenne az, ami. Nehéz Bélával, mert nagyon súlyos egyéniség, és semmire nincs tekintettel a minőségen kívül.

Mi a legmaradandóbb emléked a társulattal kapcsolatban?

Korábban én ki sem tettem a lábamat a szűken vett lakókörnyezetemből; Budára sem jöttem át, ha nem volt muszáj. Felnőttként velük utaztam először – világot láttam, soha annyi helyre nem jutottam volna el magamtól, mint így együtt a társulattal. Ezen kívül számomra fontos emlékek a cserkúttelepi szilveszterek. Más értelemben volt maradandó, amikor pár évvel ezelőtt találkoztam az általános iskolai osztálytársaimmal, akik azt mondták: „Laci, te olyan okos gyerek voltál, és mégis színész lettél?” Ezen akkor nevettünk…